Róna…
Ott születtem, ott nőttem fel a rónaságon, ahol a zöld mezők a végtelenbe futnak. Alkonyatkor a Nap lebukott a horizonton a végtelen messzeségben. Pacsirta dalolt a fejem felett a végtelen kékségbe veszve, lebegett valahol a légben és teli torokból, fáradhatatlanul szólt a dala. A mesés szénaillatú éjszakában a csillagok végtelen sokaságában gyönyörködtem. Ősszel szürke köd hempergett részegen a tájon, télen a hóborította végtelen fehérség hullámzott lustán, alattomosan.
Ott nőttem én egy kis tanyán, a szédítően végtelen messzeségben…
Igen, minden mondatban ott a szó: végtelen, amit ugye, a legkevésbé egy gyerek érthet.
Utánanéztem, mit mondanak a végtelenről filozófusok, tudósok:
„Látjuk magunk körül a természetet, a Föld nevű bolygót, amelynek lakói vagyunk, a Holdat és a Napot, olykor a Vénuszt, a Jupitert, ritkábban a Marsot, a Szaturnuszt, a Neptunuszt, tehát a Naprendszert. Tudjuk, hogy ez a Naprendszer csak egy kicsi bolygórendszer a Tejút nevű galaxisban, és hogy a galaxisunkon kívül is van galaxis, nem is egy, hanem több százmillió. Ha elindulunk a galaxisunk határai felé, akkor idővel kijuthatunk rajta, és folytathatjuk utunkat távolabbi galaxisokig. Az útnak, ha a világegyetemünk végtelen, soha nem lesz vége. A végtelen ugyanis azt jelenti, hogy nincsen neki vége, tagadjuk, hogy van olyan hely, ahol véget érne. A végtelen világegyetemben nincsen határ, nincsen vég.
A térbeli létezés formához kötött: azaz mindennek, ami térbeli, van valamilyen formája vagy alakja. Ez igaz a világegyetem általunk ismert részére, és igaznak kell lennie a végtelen világegyetemre is. Végtelen forma azonban nincsen. A forma attól forma, hogy ilyen és ilyen határai vannak, és ezért véges. A végtelen forma ellentmondás: forma nélküli forma. Éppúgy nem létezhet, ahogyan a valami nem érintkezhet a semmivel. Következésképpen a világegyetem végtelen formaként nem létezhet.
A világegyetem nem lehet végtelen. De a világegyetem véges sem lehet. Márpedig valami vagy végtelen, vagy véges.”*
Jól sejtettem, nem lettem okosabb. A végtelen mint fogalom, felfoghatatlan számunkra, ahogyan az örök is. Nem érthetjük, mert nem úgy vagyunk kódolva, hogy értsük. Gyerekként viszont, mintha átéreztem volna, olyan szignifikáns volt, természetesen hatott.
Szabadok voltak a mezők, a dombok a völgyek illattal telítettek. A távolban délibáb ringatózott, mintha tündérek táncoltak volna, és hívtak, hívogattak. Az emberek fűvel, fával beszélgettek. A légteret a pacsirták éneke töltötte be, mert mindig ott lebegtek valahol a végtelen kékségben és daloltak, csak daloltak rendületlenül.
Nyárba fordulva változtak a színek. A búza aranysárga kalászai hullámoztak a szélben, bármerre néztem. A széna illatú éjben a tücskök muzsikáltak, az ő zenéjük töltötte be a világegyetemet, ahol csillagok miriádja ragyogott, soha nem látott csillagmennyiség, ahogy a sötétben rám borult az ég messzi végtelensége.
Ez a csodálatos végtelen, rabul ejtett engem, akkor, gyermekkoromban.
Agymosást kell végeznem a fejemben. Kitisztogatni a memóriámból a szerves lerakódásokat, amelyek már vegyi kötésben vannak a raktározó agysejtekkel. El kell felejtenem azt, ami elveszett nyomtalanul, darabokra tört, amit már hiába keresek. Hiszen a Nap sem a végtelen horizonton bukik le esténként, hanem egy tízemeletes ház takarásában olvad bele az alkonyba… Eltűnt a mezőkről a vidám gyerekhang… A csordultig érett nyár már nem hívogat…
Lehunyom a szemem. Álmodom hullámzó búzatengert. Álmodom rétet, mezőt, ami a végtelenbe fut. Érzem a lebegést…
Aztán homályba borul minden. Köd gomolyog, szürke rojtos köd… Eltakar, beborít… elvesztem…
A zátonyra futás delíriuma…
*(Arisztotelész, Giordano Bruno és Kant nyomán)
23 hozzászólás
A végtelen és az emlékek valódisága közül drága Ida a a mesés szénaillatú éjszaka, és a hullámzó búzatenger a lényeg, abban tudunk gyönyörködni. Kár nagyon, hogy már az sem olyan mint régen, de marad helyette egy szál virág, pipacs az út szélén, ami csak a miénk.
Köszönöm az írásodat, szeretettel ölellek: Ica
Én köszönöm, drága Ica, hogy olvastad, ezt a kissé keserűre sikeredett írásomat.
Sajnálom a gyerekeinket, unokáinkat, hogy nekik nem jut már abból a jóból, ami még nekünk megadatott. A változó világ sajnos, nem mindig jó fordulatot vesz.
Ölellek szeretettel!
Ida
Drága Ida!
Szomorkás elmélkedésed magával ragadott. Mi még tudjuk, milyen határtalan öröm látni a végtelennek tűnő rónaságot, hallgatni a pacsirták énekét…
Tudományosan a végtelen szót nehéz megérteni, mert a világmindenségben egy ember, még csak porszemnek sem mondható. Viszont tudjuk, hogy a mi életünk nem végtelen, legalább is testi értelemben nem. Nagyon tetszenek szép gondolataid!
Sok szeretettel: Matild
Drága Matild!
Köszönöm, hogy elfilóztál a gondolataimon, látom Te is oda jutottál, ahová magam is. Ne akarjunk olyasmit megérteni, amit nem érthetünk. Igazad van, túl kicsiny porszemek vagyunk mi ebben a nagy világmindenségben. Azért örülök, hogy tetszettek kusza gondolataim. 🙂
Örülök, hogy nálam jártál és itt hagytad kézjegyed. Köszönöm.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen időből! Milyen gyorsan eltűnik a múltunk a feneketlen időben!
Micsoda szerencse, hogy vannak barátaink, akikkel mehetünk egy darabon kéz a kézben, és megoszthatjuk vele a múltunkat, és a jelenünket. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy együtt merengtél velem a végtelen időn…
Az utolsó mondatod nagyon tetszik, és tényleg nagy szerencse…
ölelésem
Ida
Jegyzeted olvasva az jutott eszembe, hogy talán a szabadság és a boldogság együtt adja a végtelen érzetét.Nekem is van írásom a téli rónáról, szépen elém varázsoltad a te rónádat is.
Gratulálok szeretettel.Ági
Igazad lehet abban, Ági, amit a szabadságról és boldogságról mondasz…
Kerestem verseid között a téli rónáról szólót, még nem bukkantam a nyomára, ellenben megismertem közben néhány gyönyörű versedet. Esetleg ha a címet is megadnád könnyebben rátalálnék. Köszönöm, hogy itt jártál és megírtad a véleményedet.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Számomra írásod gyönyörűséges, mert végtelenül szabad!
Ez a titok nyitja: szabadság = végtelenség.
Csak a gyermeket kell ismét magunkban megtalálnunk, ő tudta, tudja, hogy így van ez.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Szavaid igen megtisztelőek. Örülök nekik, és köszönöm.
Annak is örülök, hogy megfejtetted a titok nyitját. Van benne valami.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy gyerek maradjak. Mások szerint ez sikerült is. 🙂
Még egyszer köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Még nincs fönn az én rónám, mert téli vers.Meg kell várnom a telet.
Köszönöm, hogy olvastad a verseim. Ági
Akkor semmiről sem maradtam le, Ági kedves. Várom a Te téli rónádat (bár a telet, már nem is annyira) 🙂
Ida
Milyen jó, hogy találkoztam remek "jegyzettel" – drága Ida, azért tettem idézőjelbe, mert nekem ez nem jegyzet, hanem a végtelen kicsi darabjának, hazánk egyik legszebb tájékának, az Alföldnek dicsérete. Amit már Petőfi is megénekelt valamikor. Boldogan olvastam, mert szeretem az írásaidat, természetes egyszerű szavakkal el tudod mondani a tájak szépségeit, a világegyetem alkotójának csodálatos művét, a természetet teljes valóságában tudod elénk tárni. Te is természet-imádó vagy, ha szabad ezt a szót használnom. igen, és ez a végtelen jelenti azt, amit nem lehet letagadni, holmi ősrobbanásokra átnevezni, mert sokan nem merik kimondani, hogy mindezt csak az Isten tudta megteremteni végtelen időben, végtelen térben. S kimondhatatlan minden apró csoda: a csillagos ég, a tengerek, csodás hegyóriások, akár az élőlények, a legnagyobbaktól kezdve az apró lényekig… Az ember és állatok – minden élőlény szervezete… Én legalább is ezeket valóságos csodáknak találom.
Drága Kata!
Köszönöm, hogy ennyi időt szántál írásomra, és megírtad a véleményedet. Magam is úgy érzem, hogy igenis csoda a természet, ami körülvesz bennünket, nem beszélve magáról a világegyetemről, amit persze, elképzelnünk is nehéz. Örülök annak, hogy Te is nagyra becsülöd és szereted a természetet, és talán aggódsz id fölötte (ahogyan én is), hogy már nem ugyanaz, ami volt, és hogy vajon meddig élvezhetjük még. Gyakran felmerül bennem is a kérdés: mi a fontosabb, az éltető természet, vagy lerombolni azt, minden álságos dologért, anyagi javakért, ami persze a természet pusztulását követően, az ember pusztulását is jelenti.
Megtiszteltél véleményeddel, drága Kata. Köszönöm!
Szeretettel
Ida
s mindezt senki nem tudja másként megmagyarázni… Jó, hogy azt a hosszú idézetet is bemutattad, mert a nagy gondolkodók tétele is bizonyság a végtelenre… Szépen tudtad ebben az alkotásodban is elénk tárni mindazt a szépséget, amit a Rónaság nyújt az embereknek. Én is csodálom mindig, természetimádó vagyok.
Köszönöm, hogy gyönyörködhettem leírt gondolataidon.
Szeretettel: Kata
Kedves Ida!
Csodaszép sorok!
Gondolataid surolják az idö és tér határait!
Nagyon szeretem az ilyen gondolatokat,érzéseket,
átéléseket,képeket!
Elismeréssel:sailor
Örülök megtisztelő látogatásodnak, és elismerő soraidnak.
Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Csak azért, hogy újra megzavarjam a letisztulni akaró gondolataid, elárulom, ha nem olvastad volna, hogy a legújabb elméletek szerint, világunk amit reálisnak érzékelünk, csak egy hologram csupán, ezt bizonyították be nemrégiben. Ez meg azt jelenti, hogy minden eddigi elmélet érvényét veszíti, és valójában darabokra törik mén a végtelen is. Szeretettel: István
No látod! Mindig tudtam, hogy zseni vagyok. 🙂
Lehet, hogy tőlem lopták ezt az elméletet? 🙂
Köszönöm soraid, István.
Szeretettel
Ida
Drága Idám !
Gyönyörű a te rónád…
Nagyon érdekes írás, élvezettel olvastam minden sorát.
Jó volt itt elidőznöm.
Köszönöm !
Ölelésem: Zsu
Én viszont, Neked köszönöm, hogy itt időztél, drága Zsu.
Nekem megtiszteltetés.
Ölellek
Ida
Kedves Ida!
Azt hiszem azt már korábban valamikor írtam, hogy szeretem ahogy írsz.Könnyen érthető szép szavakkal közkinccsé teszed történéseidet, gondolataidat. Az itt írtakkal nagyon tudtam azonosulni. Én egy Dunántúli kis faluban éltem kilenc éves koromig, én is megtapasztaltam ott a végtelent. Nyomot hagyott bennem oly annyira, hogy minden vallási elméletet nélkülözve hiszek a végtelen életben is, abban, hogy ami az emberben a lényeg az örökké megmarad, csak az múlik el ami elhasználódik.A végtelenség érzése kerít hatalmába amikor a látóhatár messze van, például tengerparton, vagy egy réten ahol fa sincs a közelben. Hatalmába kerít de mégis akkora szabadságot érez az ember, hogy szinte emelkedik felfelé, mint a madár.No most befejezem. Gratulálok és szép mindennapokat kívánok Neked, no meg időt, kedvet az íráshoz. A tehetség úgy vélem megvan.
szeretettel üdv:Vali
Köszönöm kedves Vali. Megtisztelő számomra a véleményed.
Örülök, hogy szinte ugyanazokat az érzéseket véltem szavaidban felfedezni, amit magam is érzek, és most már tudom, nem vagyok egyedül ezzel. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. A kedves jókívánságokat is köszönöm.
Szeretettel
Ida