Darmstadttól délre, egy kiugró sziklán épült a vár, amelyet először 948-ban említenek. Később a várat többször átépítették, a ma látható két torony és a kápolna valószínűleg a 15. században épült. A tornyokból (és a kávézó ablakaiból) messzire ellátni; a turisták azonban nem azért jönnek, hogy a panorámában gyönyörködjenek. A helyi legenda szerint ebben a várban élt az igazi Frankenstein, egy Johann Konrad Dippel nevű teológus, hitvitázó, orvos, feltaláló, alkimista és hullagyalázó. A vár pincéjében rendezte be a laboratóriumát, itt végezte szörnyű kísérleteit, amelyekről az emberek csak suttogva mertek beszélni.
Vagyis a híres regény szerzője, Mary Shelley innen vette a témát. Ami ismét azt bizonyítja, hogy az emberi fantázia nem szárnyal, sőt bukdácsolva követi a valóságot.
Ne vonjuk még le a tanulságot. Biztos csak annyi, hogy Mary Shelley járt a Frankenstein várban, 1816-ban, amikor a Shelley család Genfbe ment, hogy meglátogassák Byront, és út közben megnézték ezt a várat. Aligha azért, hogy egy építészetileg jelentős műemléket megcsodáljanak. A 18. században az épületeket elhanyagolták, a tornyokban baglyok és denevérek laktak. Sokan azt gondolják, de főleg egy Radu Florescu nevű román-amerikai történész a bostoni egyetemen, hogy Shelley-ék az egykor itt élt Dippel nyomait keresték a baglyok és a denevérek között.
Hogyan került a képbe Shelley?
Shelley-ék társaságában volt Mary Jane Clairmont, Mary nevelőanyja, őt érdekelték a német folklór és a fantasztikus történetek. Jacob Grimmtől hallott Dippelről, aki el akarta készíteni a mesterséges embert, levágott emberi testrészekből és szüzek véréből. Mary Jane Clairmont később le is fordította a Grimm-testvérek könyvét.
Akkor mégis van valami igazsága annak a román-amerikainak, Radu Florescu-nak.
Igen és nem. A Frankenstein vár valószínűleg csalódást okozott nekik. Később sem beszéltek erről a látogatásról, amikor már megjelent Mary könyve. Csak Mary féltestvére, Claire Clairmont naplójából tudjuk, hogy hajón utaztak a Rajnán, és egy kis faluban, Gernsheimben töltöttek egy éjszakát. Onnan nagyon jól látszik a vár, és Claire azt mondja, véletlenül nézték meg, csak mert ott volt a közelben. Florescu professzor következtetéseit az teszi gyanússá, hogy olyan dolgokról is tud, amelyeket Claire sem említ. Pl. azt állítja, hogy Dippelről a várban hallottak, ahol ugye csak baglyok és denevérek éltek. Azt is mondja, hogy Mary felhasználta Dippel önéletrajzát a regényben. Dippel azonban soha nem írta meg az élete történetét.
Kár pedig, mert akinek ennyi foglalkozása volt, annak nagyon kalandos élete lehetett. A képén ebből nem látszik semmi. Jámbor, inkább szomorú arc, gondosan elrendezett hajfürtök, elegáns öltözet. Egy jómódú szobatudós arcképe.
Dippel teológus volt ugyan, többek között, de minden inkább, mint jámbor. Jómódúnak éppen nem mondanám, valószínűleg ezt a szép, prémes kabátot is hitelből vette. Az élete sem alakult volna ennyire kalandosan, ha nem kellett volna örökké menekülnie a hitelezői elől. Meglepően sokat tudunk róla, de azt nem jegyezték fel, hogyan és miből elégítette ki a hitelezőit.
Ez világos: aranyat csinált. Semmiség ez egy alkimistának.
Több emberről tud az alkímia története, akik állítólag sikerrel végezték el a transzmutációt, a múzeumokban is akad egy-két darab arany, amely eredetileg más fémként kezdte a pályafutását; Dippel azonban nem szerepel a sikeresek között. Nem is az alkímia volt az első számú szenvedélye, hanem a hitvitázás. És ezzel több ellenséget szerzett magának, mint amennyi aranyat csinálhatott volna a laboratóriumában.
Különös szenvedély, de mi hajszolta ennyire ezt a jámbornak látszó embert?
Az, ami mindenki mást: a bizonyítási kényszer. Az élőlények könyörtelenül harcolnak egymással, az ételért, az élőhelyért, a szexuális partnerért, a pénzért, a dicsőségért; legalább valamiben az elsők, a legjobbak akarnak lenni. Ki babérkoszorúkra pályázik, ki az érdemkereszteket gyűjti, pedig az egész nem több, mint illúzió.
És aki félrehúzódik, elvonul, nem vesz részt a nagy kenyérharcban, az talán nincs illúzióban?
Nincs annyi ideje, mert hamar éhen hal.
Szép kilátások. De mondd csak, mi volt az a sok dolog, ami hiányzott Dippel számára, mit akart mindenképpen kompenzálni?
Először is a szegénységet. Apja, Johann Philip Dippel pap és tanító volt Niederramstadtban, a vallási üldözések elől menekült 1670 körül a Frankenstein várba. Itt született Johann Konrad 1673-ban, ezért használta a Frankensteinsis jelzőt, mint valami nemesi predikátumot. Apja belőle is prédikátort akart nevelni, először maga tanította, aztán elküldte a darmstadti gimnáziumba. Dippel ekkor még csak 9 éves volt. 16-17 éves korában került a giesseni egyetemre, ahol teológiát tanult. Ekkoriban éles harc folyt a lutheránus egyházon belül az ún. orthodoxok és pietisták között. Nagyon leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az orthodoxok mereven ragaszkodtak a szabályokhoz, a pietisták számára fontosabb volt az őszinte szándék, a szív jósága, meg minden, amit kegyességnek neveztek.
Valószínűleg középúton van az igazság; a konformitás megöli a vallásos életet, és a teljes szabadságban semmi sem tenyészik olyan biztosan, mint a spekuláció.
Mit csinálsz, ha választásra kényszerítenek?
Gondolom, a szabálykövetést választom, ez a kisebb kockázat. Egyébként meg, über die Wolken die Freiheit ist grenzenlos weit.
Kezdetben Dippel is az orthodoxia mellé állt, és kemény vitákba bocsátkozott a pietistákkal. Utólag azt mondják, hogy itt szó sem volt belső meggyőződésről; a legjobb állásokat az orthodoxia képviselői foglalták el, és Dippel mit sem szeretett volna jobban, mint egy katedrát a giesseni egyetemen. 1693-ban írta meg a doktori értekezését ezzel a címmel, De nihilo, a semmiről.
Érdekes választás. Semmiről nem lehet olyan sokat írni, mint éppen a semmiről.
Az értekezést elfogadták, ugyanakkor az értésére adták azt is, hogy ne számítson katedrára. A csatározások során elég sok ellenséget szerzett, és nemcsak a pietisták között. Egy ideig házitanítóskodott Odenwaldban, aztán előbb Wittenbergbe, majd Strassburgba ment. Itt se járt nagyobb sikerrel, bár Strassburgban még az asztrológiáról, tenyérjóslásról és alkímiáról is tartott előadásokat. Két év után menekülnie kellett, részben a hitelezők elől, részben mert valakit párbajban megölt. Forrásaim erről nem sokat beszélnek. Miért párbajozik egy lutheránus teológus? Nők sosem játszottak szerepet Dippel életében, hogy már valami jót is mondjak róla.
Visszament Giessenbe?
Tényleg Giessenbe ment, de most a hercegi udvarban lett nevelő. Az orthodoxok és a pietisták még mindig szemben álltak egymással, Dippel azonban frontot változtatott. A sok mozaikból nehéz összerakni, hogy tulajdonképpen mi történt. Egyrészt azt mondják, már a strassburgi prédikációin látszik a pietizmus hatása, másrészt meg azt, csak azért hirdette a pietizmust a hercegi udvarban, mert ezért pénzt kapott. Rendelésre írta volna a szatirikus könyvét (Orthaloxia orthodoxorum), amely 1697-ben jelent meg. Ugyanakkor azt is tudjuk, milyen nagy befolyást gyakorolt rá a pietista Gottfried Arnold (1666-1714) giesseni professzor, történész és himnuszíró, akinek egyik versét – Vergiss mein nicht – J.S. Bach is megzenésítette. Az álláspontok közül Arnold is csak a feketét vagy a fehéret ismerte, és kevesebb követőt szerzett magának, mint ellenséget. Pl. nem volt hajlandó elmenni az istentiszteletre, ha nem volt elégedett a pappal.
Jól egymásra találtak Dippel-el a pietizmus soraiban.
Sokan kétkedtek Dippel őszinteségében. Ha eddig az volt a baj, hogy csak azért állt az orthodoxia mellé, mert egyetemi katedrát akart, most azzal rágalmazták, hogy lepénzelték a pietisták. Pedig most már tényleg professzor lehetett volna, ha nem írja meg a Papismus protestantium vapulans-t, amit a következő két évben nem kevesebb, mint 14 vitairat követett, többnyire Christianus Democritus álnéven. Mindegyikben ugyanazt a témát variálta, erkölcs vagy dogma, keresztény szellemiség vagy egyházi intézmény, orthopraxia vagy orthodoxia. Vitázott a vita kedvéért, hamarosan népszerűbb lett, mint a tanítója, már csak azért is, mert rövid vitairatokat írt, szemben Arnold vaskos köteteivel (Az egyház és valamennyi eretnekség története, részrehajlás nélkül). Elvbarátai sem értették meg, illetve kétséges, hogy kik voltak az elvbarátai. Adelung oktalan rajongónak nevezte, Pillet szerint többször is változtatta a meggyőződését, Hagenbach azt írta a lutheránus vallás történetében, kétséges, hogy a pietisták vagy a racionalisták, a lelkesedők vagy a gúnyolódók, a misztikusok vagy a szabadgondolkodók közé tartozott-e, Mosheim göttingeni professzor kijelentette, nem hiszi, hogy valaha is tisztázódik Dippel állásfoglalása.
Bizonyára hatalmas viharokat kavart a teáscsészében, de ha csak ennyi történik, szépen megfeledkezett volna róla a világ.
A sors azonban gondoskodott arról, hogy (egyelőre) felhagyjon a polémiákkal. 1700 körül kezdte el érdekelni az alkímia gyakorlati oldala. Ekkor kezdett el kísérletezni, ha igaz, Frankenstein pincéjében, és először is elkészítette az univerzális oldószert vagy elixírt, amely Dippel állati olaja néven került be a köztudatba. Nitroglicerinnel is kísérletezett, de csak egy tornyot sikerült felrobbantania. Fölfedezte a olaj gyógyító hatását. Ezt az olajat még sokáig ki sem lehetett vakarni a gyógyszerkönyvekből.
Tudjuk, hogy miből állt ez az olaj?
Tudjuk, elkészült az elemzés. Több tucatnyi szerves vegyület, de én ehhez nem értek. Egyébként sem vagyok a gyógyszerek barátja. 1702-től Dippel nem adhatott ki teológiai jellegű írásokat, de még inkább az alkímia felé terelte az a két könyv, amelyeket egy giesseni paptól kapott: Raymond Lully Experimentája és Wilhelm Posteltől a Velamen apertum.
Ha csak olvasgatott volna a vár pincéjében…
Valószínűleg kísérletezett holttestekkel is. Ő maga egyetlen sort sem írt erről. Rejtély, hogyan indult útjára a legenda: sírgyalázás, holttestek elrablása, életre keltési kísérletek, lélek áthelyezése az egyik holttestből a másikba, és hasonlók. Azt is tudni vélik, hogy a falusiak megelégelték a dolgot, és 1704-ben elkergették Dippelt. Erről csak annyit, hogy sosem volt hivatalos eljárás, Dippelt sok mindennel vádolták életében, de egyszer sem a hullák körüli ténykedéssel. Ha létezik egy Önéletrajz címet viselő írás, ezt csak az ellenségei szerkeszthették, jóval az események után.
Nem zörög a haraszt…
Tény, hogy 1704-ben Dippel Berlinbe költözött. Meghalt az apja, aki mindig nógatta, hogy szerezzen valami rendes állást magának. Dippel szabad volt, talán örökölt egy kis pénzt is. Berlinben voltak barátai, pl. Heinrich Diesbach festékgyáros, aki a Dippel-féle állati olajjal akart vörös festéket készíteni. Nagy meglepetésére kék lett a festék, elnevezték berlini vagy porosz kéknek. A legenda egyik vadhajtása, hogy Dippel és Diesbach Párizsba mentek, festékgyárat alapítottak és jól meggazdagodtak – ez nem jött be, Dippel sosem járt Párizsban, nem is gazdagodott meg; Diesbach életútját viszont senki sem követte nyomon. Dippel most éppen alkimista akart lenni. Elolvasta Lully könyvét, és arra a következtetésre jutott, hogy már meg is oldotta a transzmutáció titkát. Egy másik barátja. J.G. Rosenbach berendezte az aranycsináló laboratóriumot, természetesen kölcsönpénzből, erről azt mondja Adelung, hogy nagyon elegáns volt. 8 hónapig melegítettek itt valamit megszakítás nélkül, ekkor felrobbant, és Dippel megértette, hogy az aranycsinálás mégsem olyan egyszerű dolog.
Ennyi volt az egész alkimista kaland?
Nem éppen. 3 évig élvezte az alkimistának kijáró hírnevet, számos utazó alkimistával megismerkedett, még a titokzatos Lascaris-al is, aki akkoriban éppen görög trónkövetelőnek adta ki magát. Ekkoriban jelentkezett I. Frigyes porosz király udvarában egy Domenico Manuel Cajetano nevű nápolyi paraszt, aki aranyművesként és szellemidézőként éldegélt, bár semmihez sem értett. Elhitette a királlyal, hogy aranyat is tud csinálni, és kész a nyilvánosság előtt demonstrálni a művészetét. Dippel lett az egyik ellenőr, és le is leplezte Cajetano trükkjét. A szerencse azonban nem szegődött hozzá tartósan, mert néhány nap múlva a nápolyi nagy mennyiségű higanyt „változtatott” ezüstté, és Dippel nem vett észre semmi gyanúsat. Végül is, mégsem ezért kellett elmenekülnie Berlinből, hanem mert utolérte egy régi ellensége, J.F. Mayer, a pietisták nagy támadója; nem is beszélve a többi régi ellenségről, a hitelezőkről. Dippel először Kostritzba ment, ahol a Reuss hercegek szívesen adtak menedéket az üldözött pietistáknak. Dippel unatkozott Kostritzban. 1707-ben a hollandiai Leydenbe ment, és elvégezte az orvosi egyetemet.
Ezt nevezem. 38 éves volt, amikor az egyetemet elvégezte. Most már annyi holttestet szerezhetett, amennyit csak akart. Vagy ezt is hamar megunta?
Így van. Dippelnek a vérében volt a nyugtalanság. Házat vett Amsterdam mellett, orvosi rendelőt nyitott, minden a legszebben alakult, divatba jött a nevét viselő olaj, mi kell még? Most rájött arra, hogy ő elsősorban mégis teológus. Tollat ragadott, és az egyik könyvet írta a másik után, a szabad akarat védelmében, a muszlim háborúkról, de mindig visszakanyarodott a kedvenc témájához: a vallási intézmények lehetetlenné teszik a lelki élet gyakorlását. 1714-ben átköltözött a schleswig-holsteini Altonába, ahol tiszteletben és megbecsülésben élt egészen 1719-ig. az egyházi intézmények bírálatát még elnézték neki, de azt már nem, hogy a magas politikába is beleártotta magát. „Örökre” elzárták, a Dániához tartozó Bornholm szigetén.
Vártam már ezt a fordulatot.
Ne gondolj komoly elzárásra, száműzetés volt ez, nem fogház. Orvosi rendelőt nyitott, annyi volt az egész, hogy a szigetet nem hagyhatta el. Még a száműzetés is véget ért 1726-ban, IV. Frigyes dán és norvég király felesége, Anne Sophie Reventlow kérte, hogy vonják vissza az ítéletet.
Mégis utolérte a siker, ha későn is?
Ahogy vesszük. Kiszabadulása után egy Hofmeister nevű gazdag kereskedő meghívta Christianiába. 1727-ben már a svéd királyi udvar orvosa volt. Azt gondolod, hogy megbékélt a sorsával? Vannak emberek, akik mindig bajt keresnek maguknak, és nagyon tehetségesen meg is találják. Alapjában véve egy jelentéktelen dologgal kezdődött, Bornholm szigetén néhány arany szobrocskát találtak. Egy tudós, Jacob de Melle azt mondta, ezek régi skandináv bálványok. Dippel ezt nem tűrhette, közzétette a maga cáfolatát, amiben azt állította, hogy ezek a szobrok Ó-Egyiptomból kerültek Bornholmra. Dippel nem volt sem régész, sem művészettörténész, sem egyiptológus, egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne cáfolja meg azt, amit éppen olvas.
Nem kétséges, hogy beletanult volna ezekbe a szakmákba is, ha elég sokáig él.
Még jobban szeretett volna politizálni, de a svéd nemesek nem vették komolyan. Néha összeugrasztották valakivel, ami nem volt nehéz; aztán magára hagyták, védekezzen, ahogy tud. Egy idő után visszament Berlinbe, és most I. Frigyes király orvosa lett. Most meg az volt az első dolga, hogy összefoglalja a vallási nézeteit, sokadszor, ez alkalommal Vera demonstratio evangelica címen. A könyv 1729-ben jelent meg Frankfurtban. Mivel különösen élesen támadta a papságot, a szerzőnek megint menekülnie kellett, vagy száműzték, ahogy vesszük.
Közben meg is öregedett.
Igen. Talán ezért teltek viszonylag eseménytelenül az utolsó évei. Először a Goslar melletti Liebenbergbe ment, és megint elővette az alkimista könyveit. Ezért-e vagy sem, innen is tovább kellett mennie. Wittgenstein-Gützow herceg fogadta be, még egy laboratóriumot is berendezett neki Berleburg közelében, a Wittgenstein kastélyban. Aranyat ugyan nem csinált, de jól érezte magát, 1722 Szilveszterén azt jósolta, hogy 1808-ig fog élni.
Ezzel szemben?
Már csak néhány hónapja volt, 1734 áprilisában halva találták az ágyában. Valószínűleg szélütés érte, bár egyesek azt rebesgették, hogy Zinzendorf tanítványai mérgezték meg.
De hiszen Zinzendorf is nagy pietista volt.
Ez igaz, de nem értettek egyet a bűnbánat vagy a vezeklés kérdésében.
Most ha jól értem, egyetemi katedrát ugyan nem kapott Dippel Giessenben, de elég sok mindent elért, amiről mások csak álmodhattak, volt teológus és hitvitázó, írt vagy 70 könyvet, mellékesen orvos, alkimista, feltaláló, királyok pártfogoltja, nem utolsó sorban egy furcsa vagy félelmetes legenda hőse, de még az élete végén sem nyugszik, nem tudja elviselni, hogy egy másik pietistának a véleménye eltérjen az övétől. Még hozzá a bűnbánat kérdésében.
Van ilyen.
És a tetejébe, Mary Shelley róla írta a regényt.
Azt mondják.
Már a többit is elég nehéz volt lenyelni, de ezt… hiszi a piszi.
¤
Hírhedt alkimista volt Domenico Manuel Caetano, akit Ruggiero grófjának is neveztek, egy paraszt fia a napoleoni időkben. Aranyműves volt, nagyszabású alkimista csalásokat űzött a bajor II. Max Emanuel, I. Lipót császár, Johann Wilhelm von der Pfalz választófejedelem és a porosz I. Frigyes király udvarában. A csalót Berlinben érte utol a sorsa. 1709 augusztusban végezte egy aranyozott akasztófán. – Dr. Georg Schuster Geheime Gesellschaften, Verbindungen und Orden, Köln,1905 – nagy keveredés az évszámokban.