Egy irodalmi pletykáról

Először azt gondoltam, ez csak tévedés lehet – és még most is ezt gondolom. Véletlenül odavetett megjegyzéssel kezdődött: Shelley utolsó szerelme, Edward Ellerker Williams. Tessék? Elég sok nő fordult meg Shelley körül, kettőt el is vett feleségül, egy beleőrült a szakításba (bár azt mondják, azelőtt se volt sok esze), gyerekeik születtek, és akkor ez –

Utánaolvastam egy kicsit, de igazán csak felületesen. Ennyi is elég volt. Shelley, Byron és barátaik mind egymást szerették Itáliában. Nem azért hagyták el Angliát, amiért – na jó, akadt több ok is – hanem mert Itáliában legális volt az, amiért odahaza akkoriban akasztás járt.

A baráti körhöz tartoztak, Williams-en kívül, Thomas Medwin, a szintén Indiából hazatért katonatiszt, a feltűnően jóképű tengerész és szélhámos Edward Trelawny, aki szintén megjárta Indiát, Thomas Jefferson Hogg, Thomas Love Peacock, Pietro Gamba gróf, Leigh Hunt, talán még mások is. Nős emberek és családapák, híresek, vagy inkább hírhedtek a zavaros nőügyeikről – főleg Byron, aki „a nőket ott szerezte, ahol találta, utcán, bordélyokban, utcai maszkabálon” (Tótfalusi István), és éppen az inkriminált hónapokban zajlott az idill Teresa Guiccioli grófnővel, ami lényegesen több volt rajongó barátságnál. Byron számos régi egyetemi barátjával levelezett, akikhez gyengéd szálak fűzték – de mindenki meleg volt, kivétel nélkül, aki valaha két szót váltott velük, és ha jól olvasom a forrásaimat, Shelley volt a középpont, aki azokat is elcsábította, akik azelőtt nem is hallottak a görög divatról.

Eddig a „vádak,” de most már lássuk a bizonyítékokat. Bizonyítékok „természetesen” nincsenek, vagy a pókhálónál is vékonyabbak. Mary Godwin-Shelley a férje halála után állítólag elégetett néhány levelet és kéziratot, állítólag kiszakított néhány lapot a költő naplójából – napnál is világosabb, hogy miért szakította ki! Byron szeretett a barátaival lövöldözni, biliárdozni, berúgni – ez a bizonyíték, hogy a nőket csak megtűrte az életében. Trelawny egyes leveleit is elégették gondos kezek. Úgy rendelkezett, hogy a hamvait Shelley szíve mellé temessék a római protestáns temetőben – aha! Williams még Indiában elszerette egy tiszttársa feleségét, együtt éltek, de sosem vette el – persze, hogy azért nem! Teresa egyszer leírta, hogy „meleg és lelkes barátságot” ápolt Byronnal; egészen mást írt sok százszor, de csak ez igaz.

Az irodalom szolgáltatja a legsúlyosabb „bizonyítékokat.” Az egész Don Juan a homo szerelmet dicsőíti. Shelley egyszer egy csókról talált írni:

… Te drága angyal, élvezet,
Maradj, és szívd ki lelkemet!
Te szívd! Te szívd! Izzít a kéj,
Megőrjít most a szenvedély,
És révületbe fúl az éj.
Az ajkamon a csókod ég,
Adj hát megint, és újra még,
A csókod megfojthat akár,
Mindent megér ez a halál.”
(Epithalamium of Francis Ravaillac and Charlotte Cordé)

Egy elbeszélő költemény szereplője mondja ezeket a kitalált szavakat, de tényként kezeljük, hogy nem csók volt az a csók, hanem –

A Serchio sem közönséges folyó Toscanában, a Ripafratta sem középkori vár:

„A Serchio egy nagy kanyart tevén,
Márvány a gát, amelyet széthasít,
A Ripafratt’ alatt, a szurdokon
Meghal, miként a kéj szenved halált,
És megvonaglik, mintha szörnyű görcs
Gyötörne lent, és fönt a vad hegyek –
De most az égre lelkesült folyó
A boldog síkon ömlik el…”
(The Boat ont he Serchio)

Alig merem leírni az utolsó borzalmat, egy sírfeliratot, amelyben Shelley arról beszél, hogy Williams-el közös sírban szeretne nyugodni:

„Barátok voltak, mindig együtt élve,
Maradjanak meg így, leszállva végre
A sírba, és a por ne váljon széjjel,
Hisz egy a két szív, egy nagy szenvedéllyel.”
(Epitaph)

Mondhatom én, hogy ez a nagy szenvedély az irodalom volt – kiváló írók voltak Medwin és Trelawny is – Leigh Hunt szerkesztő, esszéíró és költő –

Mondom, nem hiszem. De tegyük fel, hogy igaz, mert miért ne? A kényelmetlen, zavaró érzés akkor is marad. Nem azért, mert ezekben a szerelmekben az összes partner férfi – magánügy, és nekem igazán mindegy, hogy fornarino vagy fornarina – vagy a jácint szó is azt jelenti, csak azt, nem is létezik jácint nevű virág. Sokkal mélyebbről indul bennem az ellenérzés. Amit igazán és tényleg soha nem fogok megérteni: a világirodalom összes alkotása, sőt minden, ami egy művész kezéből kikerül, legyen az festmény, szobor, gobelin, szimfónia – legyen bár közönséges használati tárgy, a borotvától az esztergapadig, mindent a szex hoz létre, pontosabban az ellenállhatatlan hajtóerő, hogy egy másik testtől csikarjuk ki a boldogságot – testi összefonódás nélkül még gondolkodni sem lehet?

Egyszerűen nem hiszem, hogy csak a test létezik, azon innen vagy azon túl semmi sincs.