Egyszer talán még hazatalálok…

Ahányszor bevásárolni indultam, és végeztem vele, elindultam a megszokott kis boltom felé, ahol a legfinomabb írisz kávét adják amit valaha ittam. Kis városban születtem és ott is nőttem fel, talán ismeritek is Beregszász a neve. A ma ismert Ukrajnához tartozik már jó ideje. A csúfos történelmi széjjel szakadás óta voltunk mi már csehszlovákok, szovjetek és 1991 óta ukránok. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen fordulat jön el az életemben, ami egy évvel ezelőtt történt.
Sokat gondolkodtam azon hogy útnak kellene indulnom még a történések előtt, mert addig is nagyon szűkösen éltem odahaza. A magas infláció, a nevetségesen alacsony fizetések, a mérhetetlenül nagy korrupció, a kisebbségek folyamatosn elnyomása ellen akartam menekülni át az anyaországba vagy még annál is messzebb egy új életet kezdeni, de valami mindig visszatartott, és az a valami mindig a hazám iránti szeretet volt, a szülőföldem felé való elkötelezettségem. Nekem nem Ukrajna volt a hazám, hanem csak is egyedül Kárpátalja és örökké a hazám marad. Rengeteg nemzet él együtt már évtizedek óta akikkel mindig is békésen és nyugodtan éltünk. Mindig is akadtak gyűlölködők úgy nevezett nacionalisták. Voltak akik jól titkolták, de mi tudtuk megtűrve vagyunk azon a földön amit őseink szereztek.
2022 januárjában már éreztem, hogy itt valami készül. Már 2014 óta valami megmagyarázhatatlan feszültség érződött a levegőben. Az akkori elnök Janukovics szervezett puccsa után és az orosz kisebbségek folyamatos gyilkolása, amit az ukrán vezetőség karöltve nyugati barátaikkal terveztek el nem a jó felé vezető úton haladt. Tisztában voltunk vele, hogy előbb utóbb valami még nagyobbá fog fokozódni a kialakult polgárháborús helyzet. Janukovics idejében sem szárnyalt Ukrajna, de legalább béke volt és a sokszínű állampolgárok közötti feszültséget sem engedte meg, amit “bukása” után szabadon engedett az a nacionalista párt, akiket szépen elhelyeztek a parlamenti székekben. Ezután zuhantunk lefelé a lejtőn. Emlékszem akkor még autógyárban dolgoztam, ebben az időben tört ki a Majdan, rettegve ültünk a tévé előtt várva mikor ér el minket is ez a gyűlölet hullám, a teljes csőd és mikor kezdik el “üldözni” a kisebbségeket, lehet-e még megszólalni magyar nyelven. Pár hete tört ki az erőszakos tüntetés, amikor telefonon hívtak, hogy vegye ki mindenki a bankból a benntartott pénzét, mert ma vagy holnap befagyasztják a készpénzfelvételt. Rettegtem, őszintén rettegtem most mi fog következni. Pakolni kellesz és egy kézbe való bőrönddel útnak indulni hátra hagyni mindent és itt hagyni az eddigi életemet. A harcok csak fokozódtak, már halálos áldozatokat is követelt az erőszakos tüntetés, a pénz értéke napról napra romlott. Hónapokig tartott ez a fizetett tüntetés, aminek mi mind jól tudtuk az okát, akik kinn élünk, éltünk. Egy jól megszervezett puccs, amivel az oroszbarát Janukovicsot el lehetett seperni és egy bábot ültetni a helyére, aki Amerikának kedvezett. Ekkor kezdődött el még erőteljesebben az emberek életében a bizonytalanság és rohamosan megnőlt a kivándorlás. Visszaemlékszem mennyi ismerősöm és barátom hagyta hátra a családját, az otthonát, hogy megteremtsék a mindennapi betevőt. Persze voltak olyanok is akik maradtak. Olyan piszkos ügyletekkel fogalalkoztak amivel vígan megéltek, mint azelőtt vagy csupán olyanok is mint én, bár szűkösen éltünk szerettük a hazánkat és nem mentünk el sehova,kitartottunk.
Nővérem és édesanyám is felhúzta azt a bizonyos szűk cipőt és útnak indultak a nagy világnak, hogy egy kicsivel jobb életet tudjanak teremteni. Nővérem éppen a Majdan kirobbanása előtt egy évvel vált el a férjétől és egy kisfiúval maradt hátra. A férje semmi mással nem támogatta csak annyival amit a bíróság megszabott a határozatban. Én és anyum támogattuk őket. Először Csehország felé vették az utat ahol néhány hónapot töltöttek és hazajöttek, ezután anyum Magyarországot tűzte ki célul. Kimegy elhelyezkedik és utána mi is kimegyünk, de sajnos az élet mindig közbe szól. egészségi állapotom megromlott ezért hazajött hozzám. Nővérem 2015-ben döntött úgy, hogy még egyszer útnak indul ekkor már Magyarországot vette célállomásul, hogy egy jöbb jövőt teremtsen a kisfiának. Ennek már nyolc éve lesz, ma már az új férjével és a fiával. Mi még maradtunk és kitartottunk, de a helyzet csak egyre rosszabb lett. Az a pénz amit kerestünk arra sem volt elég, hogy hónapról hónapra kijöjjünk belőle, de Isten jó és hatalmas mindig megoldottuk ő vele és ő általa.
Ahogy már írtam, 2022 januárjában már éreztem, hogy valami készül. Az oligarchák tömegesen hagyták el az országot menekülve, mint a patkányok, ők már akkor tudták mi készülődik. Keleten egyre rosszabb lett a helyzet, már a hírek is arról szóltak, hogy Oroszország meg fogja támadni Ukrajnát. Mi csak legyintettünk rá, hiszen ekkor már nyolc éve dúltak a harcok keleten a két ország között. Én ekkor egy egyházi idősekotthonában dolgoztam ápolóként. 2022. február 23- a volt én éppen ügyeletben voltam. Egy szokásos ügyeletnek indult ez a nap is. A hírekben bemondta a mostani elnök Zelenszkij, hogy rendkívüli állapot fog érvénybe lépni február 24.-étől egész Ukrajna terültén. Ezt azzal magyarázta, hogy Oroszország felsorakoztatta katonáit a keleti vonalakon és tartott egy esetleges támadástól. Akkor még azt gondoltam, hogy egy nyugis napom lesz, de nem így volt, aznap egy idős betegünk haláltusáját kellett végignéznem. Egész éjjel virrasztottam vele, amikor a késő éjjeli órákban eltávozott közülünk. A szokásos protokoll szerint jártam el. Felhívtam a főnővért, aki értesítette a hatóságokat, az otthon ügyeletes orvosát, hogy haláleset történt. Éjjel már nem jönnek, ha éjfél után történik az eset akkor majd csak reggel jönnek ki. A főnővér a szokásos időben érkezett meg az otthonba. Én addig a pillanatig nem is olvastam a híreket, mert nem volt rá időm érthető okokból volt mivel foglalkoznom. Azzal a hírrel toppant be rémülten, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Én döbbentem kérdeztem vissza, micsoda? A konyhában voltunk, egymással szemben ültünk és tudtuk ez mit jelent. Akinek volt férje és fia pontosan jól tudta, hogy mi fog következni.
Éppen akkor volt itthon az egyik legjobb barátom akivel megbeszéltük, hogy 24-én találkozunk és szervezünk valami programot ameddig még itthon van. Ez sajnos már nem történt meg.
2022. február 24-én minden megváltozott. A határokat megrohamozták a férfiak és a nők egyaránt, mindenki próbált még időben menekülni, menteni magát és a családját. Én nagyon feszült voltam egész nap, mert nem tudtam eldönteni mitévő legyek. Menjek vagy maradjak tettem fel magamnak minden napnak minden percében a kérdést. Aznap jól döntöttek a barátaim, az ismerőseim hogy útnak indultak, mivel pár nap múlva jött a parancs a határokra.
– A HADKÖTELES FÉRFIAK 18 ÉS 60 ÉV KÖZÖTT NEM HAGYHATJÁK EL AZ ORSZÁGOT, zengtek a hírek a tévében és a rádióban egyaránt és jöttek a besorozások. Először még csak azokat vitték el, akik szolgáltak már valamikor, vagy voltak kinn a keleti fronton, utána már a tartalékosokat is vitték, ma már szedik az embereket az utcán, a buszmegállókban, a kávézókból még a meleg ágyból is akár éjjel pizsamában erőszakkal. Nem számít, hogy milyen célcsoporthoz tartozol, akár ha még egyik végtagod is hiányzik, majd lesz valahogy.
Akkorra már minden barátom, rokonom, ismerősöm és minden épeszű férfi elhagyta az országot, mert tudták ha maradnak a biztos halál vár rájuk. Akik nem tudtak kijutni még időben azok bujkálnak, ha nem akkor már összeszedték őket és vagy a fronton harcolnak vagy egy koporsó vár rájuk. – Én még mindig nem tudtam mi tévő legyek. Eközben minden határátkelőn megjelentek a luxusautók, akik mint mindig pénzzel vásárolták meg a szabadságot és az előbbre jutást a sorok között. Tömegek lepték el a városomat is ahol addig béke honolt. Nem éreztem jól magamat, és tudtam az otthonom, a szülővárosom már soha nem lesz ugyan az.
A háború kitörésének első napján már megérkeztek a piócák. A piacon már dupla áron adták az alapvető élelmiszereket; cukrot, olajat, lisztet stb. HIÉNÁK! Csak nyerészkedtek már a kezdetektől. Az adományokról inkább már nem is beszélek.
Már egy hete, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát és én még mindig nem tudtam mit tegyek. Nem akartam menni, maradni akartam. De belegondoltam mi lesz ha elhúzódik a háború, mi lesz ha nem tudnak fizetni a munkahelyemen?, még az a kevés keresetem se lesz, ami eddig volt. A folyamatos szirénázások közepette és a menekültek hada között sétálva gondolkoztam és döntöttem. Majdnem két hét kellett ahhoz, hogy meghozzam a döntésemet és bevallom nem bántam meg, mert a helyzet olyanná vált otthon amire gondoltam, hogy válni fog. Elrendeztem mindent és útnak indultunk, a határon több óra hosszás várakozás után jutottunk át, ahol felpakoltak minket egy kisbuszra, soha nem éreztem magamat még annyira hontalannak, elveszettnek és kiszolgáltatottnak. Akkor a világom omlott össze. Hátrahagytam mindent, a szívem közben ketté szakadt. Ordítani és zokogni akartam, de erősnek kellett maradnom. Elvittek minket a “gyűjtőbe” ahol 5 órán keresztül várakoztunk, hogy értünk jöjjenek. Nagyon hálás voltam mindenkinek akik akkor ott voltak és segítettek. Mi szerencsésebbek voltunk, mert volt hova jönnünk. Zavarodott voltam és kétségbeesett, mert ekkor döbbentem rá teljesen, hogy ami eddig volt azt el kell felejtenem és most egy másik környezethez és élethez kell alkalmazkodnom. Már egy éve, hogy eljöttem, azóta kétszer voltam odahaza és már nem érzem azt amikor eljöttem. Nem érzem azt hogy hazaértem, itthon vagyok. Idegennek érzek mindent és mindenkit.
Bár az írisz kávé még mindig a legfinomabb, amit ittam valaha.