Eleve elrendelt akarat

Eleve elrendelt akarat

Nincs olyan ember, olyan népcsoport, vagy olyan közösség, amelyik ne gondolt volna legalább egyszer az élet értelmére. Ne tette volna fel a kérdést. Miért vagyunk? Amikor először tettem fel ezt a kérdést magamnak, nyomába eredtem a válasznak. Kérdeztem barátokat. Beszélgettem emberekkel. Olvastam mindent, aminek csak egy kicsi köze is volt a témához. Nem tudom az idejét megmondani, hogy mikor találtam meg magamban a választ. Azt a választ, ami nekem megfelel. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is ugyanez volna.

Ha most az olvasó egy szépen levezetett, többsoros választ vár tőlem, akkor csalódni fog. Egy alkalommal segítettem valakinek valamiben. Amikor megköszönte a segítségemet, én azt válaszoltam, „azért vagyok, hogy legyek”. Humornak szántam, de magam is meglepődtem, amikor ez kibukott belőlem. Ilyen egyszerű volna? Én azóta sokszor válaszolom ezt, ha megköszönik a segítségemet. Most már nem szánom humornak, hanem úgy gondolom, az élet értelme, hogy éljen. Csak úgy. Létezzen, mert nincs nagyobb érték ebben az univerzumban. Az élet minden formája csodálatos. A legcsodálatosabb, amikor értelemmel párosul, mert az értelem az egyetlen, ami fel tudja fogni ezt a csodát. Meg is tudja óvni, sőt! Színesebbé tudja tenni. Ha ilyen gyorsan megtaláltam a válasz, a válaszomat magamnak, akkor miről fog szólni a cikk? Az útkeresésről. Legalábbis annak egy részéről. Ez nem jelenti azt, hogy én már a végére értem. Ellenkezőleg. Minél többet foglalkozom az útkereséssel, annál többet szeretnék megtudni. Minél többet tudok meg, rájövök, hogy milyen keveset tudok. Paradoxon.

„Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, melyet lehelyez, a világot építi tovább.”
/Antoine de Saint-Exupéry/

Az útkeresés közben két, látszólag egymásnak ellentmondó nézettel találkoztam a legtöbbet. Az emberiség egyik fele az eleve elrendelt sorban hisz, míg a másik fele a szabad akaratot tartja igaznak. Mindkettő jelenlétére bőven akad bizonyíték. Hiába van a több évszázados, vagy évezredes harc a két tábor között, szerintem, egyik sem zárja ki a másikat, és nagyon sok a közös pont. Például egyik nézet sem ismeri el az időutazást. Megegyezik a vélemény mindkét oldalon, hogy ez lehetetlen. Nem utazhatunk egy olyan jövőbe, amit a szabad akarat alkot majd, és nem létezhet előre megírt jövő sem. A múltba pedig azért nem lehetséges az utazás, mert ha lehetne, akkor állandóan változna a jelen is. Illetve, egy instabil világ volna körülöttünk. Például, be akarok fordulni egy utcasarkon, de mire megtenném, eltűnik. Valaki visszament a múltba. Balgán beavatkozott egy folyamatba, és nem született meg az a személy, aki azt a várost tervezte, amelyikben én éppen kanyarodnék. Egy másik ember tervezte, és ő nem akart ide utcát.

Olyan jövőbe sem utazhatunk, amelyik előre meg lenne írva, mert akkor tudnánk arról, hogy mi fog történni. Meg tudnánk változtatni, vagy ki tudnánk kerülni a sorsunkat, pedig ugyebár az előre meg van írva. Aki hisz abban, hogy a jövőbe lehet látni, hisz a jóslatokban, jóslásban, az itt, ezen a ponton nem ért velem egyet, pedig éppen most bizonyítottam be, hogy ha az időutazás nem is létezik, attól még a jövőbelátó képesség létezhet. Számomra sok példa, rengeteg olvasmány bebizonyította ezt.

„Nem tudunk olyan fizikai törvényről, ami megcáfolná az időutazás elméletét”
/J. Richard Gott, a Princeton Egyetem asztrofizikusa./

Az emberi agy csodálatos. A számítógép a nyomába sem érhet, mert az emberi agy a lélek számítógépe. A jövőbe látás képessége megvan mindenkiben. Használja is mindenki. Ki többre, ki kevesebbre. Jó példa erre egy sakkjátszma. Ki nyeri meg a partit? Aki a legtöbb kombinációt előre látja. A jövőbelátás nem más, mint tudományos megfigyelés, keverve az összegyűjtött tapasztalatokkal, kiszámítva a lehetséges kombinációkat, kiegészítve valamivel, amit megérzésnek is hívhatunk. Szerintem, ez a tulajdonság a lélek képessége. Ezek bizonyítják a szabad akarat létezését. Én mégsem csak ebben hiszek.

“Az elme az, ami jót csinál a rosszból. Ami nyomorulttá vagy boldoggá, gazdaggá vagy szegénnyé tesz.”
/Edmund Spenser/

Lássunk egy olyan területet, amit a tudomány is kezd elismerni. Asztrológia. Most ne arra a pár soros idióta firkálmányra gondoljunk, amiben az áll, hogy a jövő héten pénzt fogunk kapni, esetleg összeveszünk valakivel. Ilyen jóslatokat én is tudok készíteni. Ehhez nem kell tudás. Legfeljebb annyi, hogy tudjam, mikor szokott fizetésnap lenni, és hogy mikor jósol az orvosmeteorológia hisztis időszakot.

Én magam nem tudok horoszkópot készíteni, de attól még lehet véleményem róla. Annyit azért tudok, hogy rengeteg dolgot kell figyelembe venni, ami a születésünkkor jelen volt. Bolygók állása, hold hatása, földrajzi hely, születés ideje percre pontosan. Ezek kombinációja adja egy egyén lehetséges Földi útját. Nehéz elfogadni? Nem is kell, de aki azt gondolja, hogy ezek nem fontosak, nem hatnak az emberre a külső tényezők, az azt sem hiszi el, hogy ha elesik, akkor megütheti magát.

Az asztrológia nem jóslás, és nem állít olyat, hogy csakis az lehet az ember személyisége, amit néhány űrtörmelék meghatároz. Azért tartom tudománynak az asztrológiát, mert nincs két egyforma ember, ezért nagyon alapos, mindenre kiterjedő számítással lehet csak egy-egy ember horoszkópját elkészíteni. Márpedig, ha matematika is van benne, akkor tudomány. Pontosan ez az a tudomány, ami összeköti a szabad akaratot, az előre elrendelt sorssal. Létezik egy lehetséges személyiségünk, egy valószínűsíthető jövővel, de rajtunk múlik, mennyire marad meg az előre meghatározott vonalon, illetve mennyire tér el tőle.

Emlékszünk még, nem volt olyan régen, amikor a grafológiát kigúnyolták. Ma már igénybe veszik a benne rejlő tudást. Kriminalisztika, munkaerőpiac, társkeresés. Az ember élete folyamán többször változtatja meg a folyóírását. Nem hirtelen, hanem észrevehetetlen átmenettel. Személyiségünk alakítja át, tehát változunk. Ezeket a változásokat olyan hatások okozzák, amelyek egy része belőlünk ered, más része külső hatás. Minél tudatosabb egy ember, minél jobban ismeri önmagát, annál inkább a saját kezében vannak ezek a változások. Annál több a szabad akarata.

Néhány évvel ezelőtt a feleségem érdekes kísérletre szánta el magát ezen a területen. Ismeri az írásfajtákat, és az ehhez köthető személyiségjegyeket. Abból indult ki, hogy a személyiség hat az írásra. Gondolta, kipróbálja, a folyamat működik-e visszafelé is. Szerette volna elérni, hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb legyen, mint akkoriban volt. A jellegzetesen formált betűket sokáig másolta, gyakorolta. Egészen addig, amíg megváltozott az írása. Nem pár hónapról van szó, de a kísérlet sikerrel járt. Az írás visszahatott a személyiségére. Nem formálta át gyökeresen, ez szerintem nem is lehetséges, de érezhető, látható változást ért el. Mi ez, ha nem a szabad akarat egyik megnyilvánulása?

A szabad akarat nem feltétlenül jelenti azt, hogy csakis azzal jut előre az ember, mint ahogyan az előre megírt sors sem jelenti azt, hogy az nem módosulhat menet közben. Az ember lelke egy céllal születik a világra. Ezt a célt ki lehet olvasni a csillagok állásából, hiszen nem véletlenül születünk éppen akkor, amikor. Hatnak ránk a bolygók állásai, a csillagok sugárzásai, de hatnak ránk a születésünk után velünk kapcsolatba kerülő emberek, állatok, tárgyak is. Mi is hatással vagyunk ezekre. A szabad akaratunk erejétől függ, mennyire. Ettől függ az is, mit tudunk teljesíteni a kitűzött célunkból. Milyen közel jutunk hozzá életünk végére. Az előre megírt sorsot mi írtuk meg magunknak még a születés előtt. Megpróbáljuk elérni, míg élünk. Kozmikus társasjáték, melyben vannak ehhez társaink és vannak ellenfeleink. Ellenfelek, de nem ellenségek. A két tábor célja világos. Ezért viselkedik velünk az egyik ember barátságosan, míg a másiknak az a dolga, hogy céljaink elérésében akadályozzon. Ők is a társaink. Nélkülük képtelenség volna játszani.

Eszembe jutott egy film. Egy olasz western. „Nevem Senki” Helyesebben, annak egy részlete. A mese a fészekből kiesett madárfiókáról, akit az arra járó tehénke „lepottyantott”, hogy ne fázzon, és akit a később arra járó prérifarkas megtisztított a tehéntrágyától, majd megette. Ennek a mesének az volt a tanulsága, hogy aki lesz.r minket, nem biztos, hogy rosszat akar. Aki pedig kiemel a sz.rból, nem biztos, hogy jót akar.

Az életben szembejövő ellenfeleink mutatják meg nekünk, mire vagyunk képesek. Mit tudunk, és mennyire. Kihozzák belőlünk a teljesítményünket. Barátaink pedig néha beleesnek abba a hibába, hogy túlértékelnek minket.

Véleményem, a szabad akarat erejének fokmérője az, hogy mennyire ismerjük önmagunkat. Az előre megírt sorsunk pedig csak akkor lehet a miénk, ha azt nem mások írják nekünk. Szándékosan nem említettem meg sehol a vallások egyikét sem. Pontosan azért nem, mert ott foglalkoznak a legtöbbet azzal, hogy ki írta meg nekünk előre a sorsunkat. Tényleg. Ki írta meg? És miért nem nekünk címezte a levelet? Illetve, aki az előre megírt sorsunkat közli velünk, az honnan tudja?

Mindenki hisz valamiben. Nem az a fontos, hogy miben, hanem, hogy van hite. Az akarat nem gátja ennek. Éppen ellenkezőleg! Mi válasszuk meg, hogy miben akarunk hinni. A meglévő hitnek a legékesebb bizonyítéka, hogy mindenki szokott kívánni is valamit. Akár a sorstól, akár a jövőtől, vagy a hitétől. Minél pontosabban meg tudjuk fogalmazni, annál inkább teljesül. Azonban a kívánsággal kapcsolatban sokszor megjárja az ember, mert olyan, hogy tökéletes kívánság, nem létezik. Az viszont tény, hogy maga a kívánság árulja el legjobban az ember személyiségét.

Miért említettem meg a kívánságot? Mert az mutatja meg a leginkább, milyen feladattal születtünk. Mit választottunk ki magunknak, mint elérendő célt. Például érdekes megfigyelni, ha egy gyereket megkérdezünk, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, igen határozott választ fogunk kapni. Minél nagyobbá válik, annál bizonytalanabb lesz. Idővel talán önmaga is mosolyog, ha emlékeztetik egy-egy gyerekkori válaszára. Azért a mosoly után valószínűleg kicsit el fog mélázni rajta. Ki lehet próbálni. Akár magunkat is megkérdezhetjük, emlékszünk-e még az általunk adott válaszok valamelyikére? Ha igen, szívesen lennénk-e ma azok, amit akkor mondtunk?

Szokásom szerint megint belefogtam egy olyan témába, cikkírás gyanánt, amit lehetetlen kellő mélységben és alapossággal kivesézni. Azért bízom benne, hogy saját gondolataimmal adtam valamit. Mert azt figyelembe kell venni, hogy mindaz, amit itt leírtam, nagyrészt csak az én véleményem.