Élni és élni hagyni

Élni és élni hagyni, mennyiszer hallottuk már ezt, és mindig más kontextusban. Sokan idézik németül, akkor is, ha egyébként kerékbe törik, vagy karóba húzzák ezt a nem könnyű nyelvet. Leben und leben lassen, milyen ünnepélyesen hangzik, pedig hát nincs benne semmi különleges, egyébként is csak másoknak szoktuk ajánlgatni, mert mi magunk természetesen tudjuk a biztos receptet. Hogy is viselnénk el, ha bárki ellenszegül?

Soha nem volt még olyan nagy szükségünk egy jókora adag leben und leben lassen-ra, mint most. Mindenfelől zuhognak ránk az utasítások, csupa srapnell és kartács: ezt edd, ezt csinálj, ide menj, azt kerüld, mint a tüzes istennyilát, és persze senki sem áll meg a jámbor ajánlásnál. Súlyos büntetések várnak a tilalmak megszegőire; minél értelmetlenebb a tilalom, annál keményebb a bírság, mert az már régen kiderült, hogy a pokollal való fenyegetőzést senki nem veszi komolyan. A lelkünk helyett a pénztárcánkra apellálnak, amit alkalmasint akkora lázadás fog követni, amilyet még nem látott a világ. Az ember viszonylag könnyen belenyugszik a szabadsága elvesztésébe, amennyiben rendesen megfizetik, és a rendes fizetés ott kezdődik, hogy valamivel magasabb, mint a felebarátomé. De arra nincs mentség, ha megcsapolják a pénzemet, ami amúgy sem sok.

Élni és élni hagyni, akkor is, ha nem mindig egészséges vagy illedelmes, akkor is, ha szerinted nem több, mint rigolya, egyelőre vágyálom csupán, ezüstös derengés nélküli köd – de ki fogalmazta meg először ezt a gyönyörű vágyálmot? Magánjellegű kutatásaim nem vezettek eredményhez, interjúalanyaim csak a vállukat vonogatták. Tudja a fene! Nem mindegy neked? Biztosan valami német.

Az utóbbi megállapításhoz nem kellett nagy logika, mert nem idézgetnénk ok nélkül németül. És most merő véletlenből, jól van, tudom, hogy nincsenek véletlenek, de akkor is. Goethe írja egy levelében, amit valószínűleg nem az örökkévalóságnak szánt, bár Goethe-nél ezt sosem lehet tudni. Ezt írja Franzensbadból Marianne Meyernek, aki később Frau von Eybenberg néven élt Bécsben (kétséges, hogy létezett-e Herr von Eybenberg is, vagy Reuss herceg rejtőzött az álnév mögött, aki hivatalosan nem vehette feleségül a „más vallású” Mariannchent): „Mit mondott, kedves barátnőm, hogy megszöktem Magától? Valójában megszöktettek, és most fogoly vagyok. Élni és élni hagyni! Elmenni és elmenni hagyni! Két fontos maxima, bár egyik sem túlzottan diplomatikus…” A foglár ezúttal Silvie von Ziegesar, de akármilyen részletes is Richard Friedenthal Goethe-életrajza, a levél dátuma lemaradt. 1795 és 1806 között, ha igaz. Ez megbocsáthatatlan, egy ilyen fontos levél esetében.

Annál is inkább, mert időközben beszereztem a hivatalos álláspontot. Nem Goethe volt a tettes, hanem Schiller, a kénytelenségből elfogadott barát. Mindketten túl nagy szellemek voltak ahhoz, hogy képesek lettek volna földi barátságra. Tehát Schiller, a Wallenstein-trilógia 1. részében mondja az első vadász, Tilly grófról:

A pénze, az már szentigaz,
Hogy elfogyott vala,
De élni és élni hagyni,
Ez volt a jelszava.

A darabot 1798. október 12-én mutatták be Weimarban, ennyi biztos. De egyetlen évszámot szembeállítani egy ismeretlennel, ez köztudomásúan nem könnyű feladat, és végeredményben ott vagyunk, ahol a part szakad. Goethe vagy Schiller? Egy időben kötelező volt választani, és megfellebbezhetetlen ítélet követte a választásokat. Olümposzi derű (ami nem igaz), vagy lánglelkű poéta (ez se)? Első és sokadik vadászok nevében nem mernék nyilatkozni, sem Goethe, sem Schiller nem tudták tartósan elviselni, hogy valaki úgy éljen a környezetükben, ahogy akar – mindent és mindenkit a maguk képére és hasonlatosságára formáltak át, a zseni jogán.

De arra nincs mentség, ha törpe bürokraták próbálják nyesegetni az egyéniséget.