4.rész
A székely megyékben ipar szinte nem létezett, a megélhetés a mezőgazdaság és kőművesség, háziipar eredményeitől függött, ami néha nagyon gyengén ment. Ezért a háború végére mindenből hiány volt. A helyzetet katasztrofálissá tette az 1946-ban kezdődő szinte általános szárazság. 1946-47–es években szinte semmi eső nem esett. Az őszi betakarításkor még annyi termény sem lett, mint amennyit tavasszal elvetettünk. Az állatok takarmány nélkül maradtak, az emberek termények, és főleg kenyér nélkül. Az állatokat takarmány hiánya miatt le kellett vágjuk vagy étlen haltak. Így a családok igás állatok nélkül maradtak. 1947-ben nem volt állat mivel megműveljük a szárazságtól kiégett földeket. Az éhezés mind általánosabb jelenség lett. Hónapokig nem láttunk kenyeret az asztalon és más étel is alig volt. Az amerikai segítségből népkonyhákat állítottak fel, amelyek napi egyszeri étkezést biztosítottak az éhező családoknak. Kukorica vetőmagot is kaptunk az amerikai segélyből, de az nem szerette a mi éghajlatunkat. A szára kétméteresre nőtt, a kukoricacsövek is rendkívül nagyra nőttek, de nem értek be, a szemek tejesen maradtak és az őszi harmat után elszáradtak a kukoricacsövön. A kocsány maradt, amit learattunk és jó lett volna állatok téli takarmányozásra, de az állatai a legtöbb családnak nem voltak. Nekünk sem maradt egy se, mert takarmány hiányában szalámit készítettünk igavonó állatainkból. Ez újabb nehézséget jelentett, mert 1947 tavaszán nem volt mivel megművelni a szárazságtól meggyötört földeket. A legtöbb ember kézi erővel, ásóval, kapával próbált boldogulni, de kevés eredménnyel. Az éhség enyhítésére elindultak el az úgynevezett éhség vonatok. Ezeken ingyen lehetett utazni az ország nyugati részére, az ország ezen részét a szárazság kevésbé érintette. A föld is jobb minőségű volt azért több termény lett. Az ország más vidékeiről az éhség vonatokon ide tódult emberek csoportokba verődve koldultak vagy utolsó értékeiket cserélték egy kiló lisztre. Az áru a termékek hiánya miatt az infláció meglódult, volt olyan időszak, hogy az árakat naponta többször is emelték. Megjelentek a milliárdos címletű papírpénzek is. A pénzügyi káosznak 1950-ben az első pénzügyi stabilizáció vetett végett. Ez viszont újabb tragédiákat szült, mert újabb emberek vesztették el a megspórolt pénzüket. Ezekre a szenvedésekre már csak az állam által kivetett óriási beszolgáltatási kvóták tették fel a pontot. A beszolgáltatási kvóták egy évre gyakran nagyobbak voltak, mint a paraszt többéves termelési képessége. A beszolgáltatási kvóták teljesítésére a padlásokat szó szerint lekellett seperni. Az állami szervek nem voltak tekintettel semmire. A készakarva túlméretezett adók, beszolgáltatások főleg a kuláknak bélyegzett, valamikor tehetős, és munkás, szorgalmas parasztokat tette földönfutóvá. Az őszi beszolgáltatások után nemhogy kenyere nem maradt a kuláknak, de még vetőmagja sem. A cél a megsemmisítés volt, de nemcsak, mint „kizsákmányoló” osztályt, hanem az egyének fizikai kiirtása sem volt távoli cél az elvtársaknak. A paraszt amely nem tudta a kötelező beszolgáltatását teljesíteni még örvendhetett, ha szabotázs címén nem zárták börtönbe. A kommunisták kihasználták az éhség okozta bódulatot és 1947. december 30-án lemondatták Mihai királyt és külföldre száműzték. Az ország nevet változtatott, a királyságból Népköztársaság lett. A fenálló nehéz helyzetet az 1949-es állomosítás és téeszek megalakításának kezdete tette súlyosabbá. A gyárakat, termelőeszközőket az állam saját tulajdonába vette. Ezzel nagyvonalakban a kommunista hatalomátvétel befejeződött. A mezőgazdaság kolektivízálása 1949-ben kezdődött. Előre csak „Társas Gazdaságokat” alakítottak, hogy a parasztok szokják és ismerkedjenek a a kollektivízálás „előnyeivel”. A föld még magántulajdonba maradt, a földjük megműveléshez a társas parasztok állami támogatást kaptak, a termelt mezőgazdasági termékeket is megtarthatták maguknak. 1949 és 1961 között változó lendülettel folyt a kollektív gazdaságok szervezése, főleg az olyan területeken, ahol a gépi megmunkáláshoz megfelelő síkterületek álltak a parasztok rendelkezésére. 1961-ben megjött a felsőbb párthatározat, hogy 1962-ben a mezőgazdaság szocialista átalkítását mindenáron be kel fejezni. Az általános mózgosítás keretében a munkásokat, tisztviselőket, a tanügyi kádereket kiküldték falura, hogy a biztonsági emberek a szekuritate embereinek vezetésével a parasztságot „önkéntesen„ terorral, fenyegtésekkel, verésekkel, börtönnel bekényszerítsék a nyomort jelentő téeszekbe. A kollektív gazdaságok felsőbbrendüségének elfogadtatására a falura kiküldött elvtársak nem riadtak vissza semmilyen megalázó vagy terrormódszer alkalmazásától. Ezeknek leírása egy külön hosszú cikket kíván. A parasztok sokhelyen keményen ellentálltak, néhány faluban parasztzendülés tört ki, ilyenkor a szekuritate egységei fegyverrel lőttek az ellenálló tömegbe, ennek következtében számos halott és sebesült áldozat maradt a boldog szocializmushoz vezető útakon. A terrornak köszönhetően 1962 végére a kollektivízálás be is fejeződött. Az ország teljesen a szovjettípusú kommunista rémuralom karjaiba szakadt. Egy nagy börtöné változott az ország. A szovjetek által megszállt Románia a szocialista láger egyik országává vált. Terror, börtön, éhség, félelem, szegénység uralta az országot. Az erőltetett nagyiparosítás oltárán az ország boldogulásának, a népjólétének még a legelemibb lehetőségeit is elherdálták az országot vezető kommunista vezérek. Írástudatlan emberek fontos vezető funkciókat kaptak, akik vezetni nem, de a dolgozó embereket terrorizálni nagyon értették. Gyakran a beszolgáltatásokat behajtó, a török adószedőknél is becstelenebb „kiküldöttek” szállták meg a falvakat, utánuk csak könny és az éhség maradt. A határokat hermetikusan lezárták, a több évszázadok alatt kialakult értékes kultúrát száműzték