A nagy mondások szerzői többnyire ismeretlenek maradnak. Így azt sem tudjuk, ki jött rá először: Csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik. Magától értetődik, hogy az dolgozik a legjobban, aki soha sem hibázik. Vagyis egyáltalán semmit sem csinál. Sajnos vagy szerencsére, ez a következtetés rossz kezekbe került, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szakszervezetek napja leáldozott. Vagy a mai munkaadóknak egyszerűen nincs humorérzékük. Mondjuk, nekem se lenne, ha egyre többen turkálnának a zsebemben, és nem hinnék el, hogy már régen lyukas.
A nagy mondás mindig névtelen. A kisebb mondások mellett azonban mindig ott találjuk a szerző nevét, ami természetes is, mert sokszor ez az egész életműve. Egy életműre már illik vigyázni, azért nagynéha díjakat is osztogatnak. Nem mindenkinek, csak azoknak, akik valakiknek az unokaöccsei. Az unokahúgok nem szoktak díjakat kapni, esetleg egy kevés pénzt, abortuszra. Az unokahúgi státusz határozottan nem kívánatos.
A szerzők szinte kivétel nélkül íróemberek, akik jobb híján a saját kisebb mondásaikat jegyezgetik fel. A hibáikkal együtt, akkor hosszabb lesz az értekezés, és jobban mutat. Arról nem is beszélve, hogy egyeseket soronként fizetnek. Nem gáz, ha kifizetik a hibákat is, mert a pénznek is van egy kis hibája, mégpedig az, hogy elfogy. Vészesen hamar.
A hibákat azonban észre szokták venni, többnyire egyéb íróemberek, akik tapasztalatból tudják, hol és hogyan szokott a toll megbotlani. Mivel a csípős megjegyzések elég kellemetlenek tudnak lenni, okos szerző eleve beépíti a bocsánatkérést a szövegébe. Aztán még neki áll feljebb. Mi van, nem látod, hogy elnézést kértem? Ide van írva: Sit venia verbo, ettől kezdve azt írok, amit akarok, neked pedig el kell nézned – vagy ellátnod, esetleg eltekintened, ami messze nem ugyanaz – esetleg el is bámulhatsz azon, hogy milyen ügyesen kezelem a tévedések ördögét.
Persze, a kollégának is eszébe jutott ugyanaz a trükk, és ez módfelett hozzájárul az olvasás gyönyörűségéhez. Horatius ezt találta mondani: Scimus, et hanc veniam petimusque damusque vicissim, ami nem arról szól, hogy hazánk egyik kedvence, a nemzeti kedvenc ezentúl a Damu Péter névre hallgat, hanem valami ilyesmit jelent: Tudjuk (hogy mindenféle hibát elkövetünk, de) nézzék el nekünk, és cserébe mi is elnézzük az Önök félrelépéseit.
Ez kicsit nehézkes, meg aztán mindenkinek annyira tetszett a félrelépés, hogy nem is próbáltak megmaradni az egyenes úton, ezért Seneca átfogalmazta a maga ízlése szerint:
Det ille veniam facile, cui venia est opus, akinek bocsánatra van szüksége, legyem készen arra, hogy maga is könnyen adja. Nérónak nem egészen ez volt a véleménye; másféle adok-kapok játszmában volt érdekelt, és gondoskodott arról, hogy az ősz mester ne hagyja el többé a fürdőkádat a saját erejéből.
Régi szép idők, amikor még igazán volt súlya a szónak, igaz, néha csak annyi, mint egy bürökpohár vagy egy selyemzsinór, de legalább poétikus volt, nem úgy, mint manapság egy Uzi vagy egy Kalasnyikov.
A nagy Schopenhauernek is volt egy gondolata az elnézésről, és a kissé elliptikus stílust nem lehet rossz néven venni tőle, hiszen nem a világos latin, hanem a misztikusan homályos német nyelven írt: „De a toleráns emberek ezeknek (a kritikusoknak) éppen az ellentéteik, és csak ugyanannyi elnézést követelnek maguknak, amennyit másoknak nyújtanak. Sőt, a németek nagyon toleráns emberek – mindenki láthatja ezt!”
A kis mondás valamikor a 19. század első felében fogalmazódott meg, és hogy toleránsak-e a németek? Ahogy vesszük. Egyes észak-koreai zsarnokokhoz képest feltétlenül.
1 hozzászólás
Szerintem a lenézésről is eszedbe juthatna már valami.