Eszembe jutott – Guillaume de Machautról

Női magazinok örök témája a korkülönbség. Már számtalanszor megszavaztuk, hogy nem számít, de azért mégis, illetve mégse, ennek ellenére újra meg újra előkerül, mert nehéz belenyugodni abba, hogy nem vagyunk egyformák, és „mindenki másként csinálja.”

Homlokok ráncolódnak, orrok húzódnak fel, ajkak lebiggyednek, amikor azt halljuk, hogy egy hatvanéves, szegény, beteges, félszemű, köszvényes vénség egy szép fiatal lánnyal, élete virágjában – hirtelen azt sem tudjuk, hogy felháborodjunk, vagy sajnáljuk inkább. És ha igen, melyiküket?

Guillaume de Machaut (1300-1377) francia költő is érezte, hogy ez nem fog menni, de mivel nagyon szerette volna, megírta egy költeményben. Kitalált hozzá egy Péronne vagy Péronelle d’Armentieres nevű szépséget, aki mindenben megfelelt az ideáljának: nemesi származású, gyönyörű, értelmes, és nem utolsósorban bevállalós. Gondosan összeírta, mit és hogyan kellene, aztán föléje biggyesztette a címet: Le Voir Dit, Igaz történet. Hátha beveszik az olvasók… Be is vették, irigykedtek vagy megbotránkoztak, ki-ki a hormonháztartása szerint, és még vagy kétszáz évig utánozták a költőt. A cím csak mostanában szúrt szemet: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Annyi a valóságtartalma, mint Machaut többi 400 versének, amelyekben oroszlánok és madarak társalognak, tündérek lebegnek elő rejtélyes barlangokból, és sikertelenül csábít a balszerencse.

A fikció szerint a tizenkilenc éves Péronelle beleszeret a költő műveibe, elküldi neki egy versét, felajánlja a szívét, és készen áll a verses levelezésre. A vén szamár, egyébként a reimsi székesegyház kanonokja, beleszeret, és leveleiben egyre hevesebben ostromolja.

„Édes szívem, ne sajnálja, hogy ilyen későn kezdtük. Én ugyan bánom, Istenemre, hanem van erre orvosság; amennyiben a körülmények engedik, élvezzük életünket, kárpótoljuk magunkat az elvesztegetett időért, hogy az emberek száz esztendő múlva is szépen és tisztességgel beszéljenek szerelmünkről; mert ha rossz volna benne, Ön még Isten előtt is titkolná szerelmét, ha tehetné.”

Engem ugyan nem vonz a száz évre méretezett halhatatlanság, Péronelle azonban randevút ad egy cseresznyefa alatt. Machaut titkára és egy szolgálólány is részt vesznek a nevezetes találkozáson, és bizonyára pompásan szórakoznak, amikor a rozzant költő szájon csókolja az alvó múzsát, persze csak illedelmesen, egy falevélen keresztül.

Később a templomban találkoznak, ahol egyikük sem alszik el, de falevelet sem hoztak magukkal, úgyhogy nem történik semmi.

De majd a zarándokúton, St. Denisben! Machaut nagy áhítattal készülődik, aztán az ideje java részét egy franciaágyban tölti, csakhogy ott van még a sógornő is, meg a szolgálólány. A felemás helyzetet a lány unja meg hamarabb, és a kirándulás végére úgy intézi, hogy kettesben maradjanak a franciaágyban.

Itt a különben bőbeszédű költő egyszerre elhallgat, és csak diszkréten sejteti, hogy bizony, igen, khm, Péronelle mindent adott, ő is elvett annyit, amennyi sikerült, heuréka, evoé.

Péronelle nyilván más véleményen volt, mert nem kereste az újabb találkozást. Megírta, hagyják abba, mert ő férjhez megy valaki máshoz, aki inkább kan, mint kanonok.

Szerencse, hogy a történet csak annyira igaz, mint a szűzies lovagok, beszélő oroszlánok, királylányokat rabló sárkányok, és az egész középkori romantika.