Egyedül a költészetből nehéz megélni: a jó vers túl egyszerűnek látszik ahhoz, hogy a pénzes emberek értékeljék. Mások azt mondják, ilyet én is tudok írni; aztán írnak is – verset írni könnyebb, mint prózát. Megmondta már szegény Ady Endre, amikor minden fűzfapoéta a kötelességének érezte, hogy legalább egyszer belemarjon: „… közelében. A rím reá éppen, égen, egészen, légyen, régen, lében, nagyon sok a rím, óh, nagyon sok. S akik mindenre tudnak rímet, azok már boldog emberek és magyarok, s azoknak nem fáj a magyar Pimodán.” Kik voltak ezek a szerencsés emberek? „Az ifjú pesti újságírók,” de még egy Adynak is újságot kellett írnia, végszükség esetén mágnások körül kuncsorgott, mert a vers nem ér semmit.
Nem új dolog ez. Régen sem ért többet a vers, mint az alkalom, amelyre született. Hadi sikerek, esküvők, fiú születése, később névnapok, születésnapok: a kisember kirándulásai a mecenatúra területén. Néha csak egy jó vacsora, és egy ital bor volt a fizetség. Tinódi Lantos sokszor csak „büdös bort” kapott, de azért verselt tovább, mert aki egyszer elkezdte, nem tudja abbahagyni – talán azért nem, mert „nagyon sok a rím.”
Valaha metrum helyettesítette a rímet, de nem ez volt a görög rhapszódoszok legnagyobb baja. A „királyi paloták” nem sokban különböztek a gazdag parasztházaktól, legföljebb arany és ezüst edények álltak az asztalon, agyag vagy ón helyett. Egy szirakuzai Hierón, akragaszi Therón, athéni Hipparchosz, a thesszáliai Aleuádok és Szkopádok udvari poétákat tartottak, jól körülhatárolt feladatokkal, és felkopott az álluk, ha nem dicsőítették eléggé az uralkodót. Jobb vagy rosszabb helyzetben voltak a kóbor múzsafiak. Jobb, mert megszabadultak a lélekölő hízelgés terhétől; többnyire akkor léptek fel, amikor az urak és a vendégeik már meglehetősen virágos – borvirágos – hangulatba kerültek. A bort, a szerelmet és a barátságot dicsőítették, kegyetlen türannoszok és apró despoták helyett. Rosszabb, mert odébb kellett állniuk, ha elmúlt az ünnep, és nem tudhatták, hány mérföldre várja őket a következő vacsora.
Alkmenosz, a felszabadított rabszolga, a methümnai Arión, Szimonidész, néha még a nagy Pindarosz is kiszorultak az országutakra; Anakreón is mennyit volt úton Számosz, Athén és Thesszália között! Philoxenosznak az éj leple alatt kellett menekülnie Szirakuzából, és nem mindenki élte túl a kényszerű utazásokat.
A rhegiumi Ibükosz a számoszi zsarnok, Polükratész udvarában költött, ivott és szeretett – csakis fiúkat, mert a nőkkel mindig baj van, gyerekeket szülnek, aztán őket is el kell tartani. Kevés töredék maradt Ibükosz versei közül, azoktól is kirázza a hideg a mai olvasót: „Eurüalosz, kékszemű Gráciák sarja, széphajú Évszakok kegyence, a ciprusi Szépség és a lágyajkú Rábeszélés dajkáltak téged, rózsaszirmok között…” – mit mondanák ma ehelyett? Fizess egy rundot, haver?
A Kr.e. 6. század végén a Gráciák és liliomok még jövedelmeztek annyit, hogy egy számoszi rablóbanda érdemesnek találta Ibükoszt megállítani és kifosztani. De a poéta súlyos hibát követett el, holmi feljelentéssel fenyegetőzött. Úgysincs rá tanúd, jegyezte meg a rablóvezér, mire Ibükosz a fölöttük repülő darucsapatra mutatott: Ők lesznek a tanúim!
Egyetlen bandita sem visel el ekkora pimaszságot, Ibükosz sem úszta meg élve- A darvak aztán tényleg tanúságot tettek, ahogyan Schiller balladájából tudjuk – vagy mégsem? mert Ibükosz sírja még sokáig megvolt Rhegiumban, „szilfa alatt, amelyre borostyán fut.” De akármi történt, a költészet sosem számított jövedelmező foglalkozásnak, és eddig még mindenki belehalt.
4 hozzászólás
Elképedtem attól milyen egyszerű, kedves szellemmel zúdítod rám kimeríthetetlen kincsesládádból tudásod, műveltséget értékeit. Ellbűvöltél vele!!!
Bocs javítom: elbűvöltél…
hát még ha tudnád, hogy az életben milyen bűbájos vagyok…
kíváncsi lettem, csak nehogy valami táv-bűbájt küldj rám, vagy tudod mit, küldj!!!