Mindenki tudja, hogy milyen a gyerek: az egyik pillanatban aranyos, a következőbe torkaszakadtából ordít, toporzékol, nem fogad szót, csak azért is azt csinálja, amit nagyon nem kellene, és simán az őrületbe kergeti a környezetét. Évezredeken át az volt az álláspont, hogy a gyerek „rossz,” meg kell büntetni. Volt is minden, pofon, körmös, kukoricán térdeplés, nádpálca, mert a felnőtt is nagyon találékony, ha a saját nyugalmáról van szó, legalább annyira, mint a gyerek, aki csak játszani akar.
A pszichológusok csak a 19. század végétől keresik a magyarázatot, miért is rossz a kölyök, mit lehetne tenni, hogy úgy működjön, mint az automata. Ötletekben nem is volt hiány, de attól még a gyerek tovább „rosszalkodik” – csakhogy ez már nem polkorrekt kimondani. A gyerek nem rossz, hanem beteg. A betegség neve ADHS szindróma: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, magyarul sajtkukac-szindróma. A gyerek nem marad nyugton, nem marad csendben, mindig valami mást akar, a felszólításokra nemmel reagál. Már viszik is a gyerekorvoshoz, aki megállapítja, ADHS, SNI, dopamin-anyagcserezavar, és felírja a megfelelő gyógyszereket.
Jerome Jagan, pszichológus-professzor a Harvard egyetemen, azt mondja, ez még rosszabb, mint a pofon. Régen, ha egy gyerek unatkozott az iskolában, és zavarta a tanítást, sarokba állították, aztán vagy a szívére vette, vagy nem. Ma rögtön azt hiszik, komoly mentális problémái vannak, autista, pszichiátriai eset, és annak megfelelően kezelik, pl. igazán súlyos skizofréneknek szánt gyógyszerekkel.
Világszerte egyre több gyereket tekintenek betegnek vagy bolondnak, és Kagan professzor elismeri, ez csak a gyógyszeriparnak és egyes kutatóknak jó, akik egyre több pénzt keresnek. A gyereknek nem használ, ha abban a tudatban nő fel, hogy komolyan beteg: pl. dühkitörésekre hajlamos, de az orvosok habozás nélkül megállapítják, hogy ez bizony bipoláris elmebaj.
Akkor mit csináljunk, Kagan professzor? Náspángoljuk el a taknyos kölyköt?
Természetesen nem. A probléma az, hogy Kagan sem tudja a megoldást. Ne üsd, ne tömd feleslegesen gyógyszerrel, eddig OK. De szerinte még a családi környezetnek sincs döntő befolyása. A kötődő nevelés egyáltalán nem fontos, sőt elismeréssel beszél egy 16. századi névtelenről, aki szerint az anyák élből alkalmatlanok arra, hogy gyereket neveljenek, mert „túl érzelmesek.”
Tehát bölcsödébe a gyerekekkel, minél előbb?
Kagan ezt se mondja. Csak szomorú vágyakozással beszél a régi szép időkről, amikor a szegény gyerekeket már ötéves korukban dolgozni küldték. Ez nagyon jó volt, mert a gyerekek nem érezték magukat értéktelennek, és annyi hasznos elfoglaltságuk volt, hogy nem volt idejük „rosszalkodni.”
A figyelemhiányos vagy viselkedés-zavaros gyereknek több szeretetre lenne szüksége, csak egyrészt éppen az ilyen kölyköt nehéz szeretni, másrészt a szeretetből sosem elég, és a szülőket sem lehet leterhelni a végletekig.
Ti egyetértetek Kagan professzorral?
4 hozzászólás
Elgondolkodtató. Szerintem a szülők is felelősek a gyerekért. Ha nem figyelnek rá, akkor nem csodálom, hogy "rosszalkodással" akarja magára vonni a figyelmet. Szerintem felelősségteljesség az, ami megoldás kulcsa lehet minden problémához, és nem a gyerek hibája.
Zsu
Nehéz kérdést tettél föl. Nem könnyű "mesterség" gyerekeket nevelni. Közelünkben akadt egy család, akiknél egyik (vagy mindkét?) fiúgyerekük annyira mozgékony volt (talán autista), hogy a nagymama, amikor rábízták az unokát, lasszóra kötve merte csak kivinni az utcára, mert elszökött volna tőle a fiú, s otton mindenre, még a szekrények tetejére is fölmászott, s onnan ugrált le…
Hát – bizony, nem tudom, mit kezdtem volna vele, pedig három gyereket neveltem föl.
A verést mindig elleneztem, talán lehet hatása a félelem felkeltése miatt, de olyan emlékek maradnak meg a gyerekben, ami visszaható tényezőnek számít. A gyógyszeres kezelést mindenképpen el kellene kerülni, mert az valóban csak a gyógyszergyártóknak kedvező, káros mellékhatások miatt.
Már pedig, ha valaki orvoshoz fordul hasonló esetekben, mindig a recepírással végződik…
Ezért nem tudok rá válaszolni.
De a téma jó, kell vele foglalkozni.
Szeretettel: Kata
Szia Kata,
bizony, megoldhatatlan kérdés. sokszor halljuk, hogy a gyerek 100% figyelmet igényel vagy érdemel, de ilyen nincs. pl. vannak testvérei, akkor ezt most mégis hogy? van apja is, ha nem figyelnek rá, le fog lépni az első csinibabával. egy pici időt anyunak magára is kellene fordítania, vagy nem éli túl.
ismerek egy gyereket, akit szerintem be kellene gyógyszerezni, de semmiképpen sem értek egyet azzal, hogy mindegyiknél ez a megoldás.
szia Zsu,
hiába nyomom a választ, nem engedi, undok blogmotor.