Aranyágon aranyalma
Nyári szellő símogatja
Az alma meg mosolyogja
Ki a szemét rajta tartja
Megválni ágtól nem akar
Az almafa sem mást akar
Mint gyermekét kézen fogja
Elengedni nem akarja.
Ám eljött a szeptember hava
S az alma megérett nagyra
Bizony már ő nem akarja,
Hogy anyafája fogva tartsa.
Önállóan akar élni
Aranyágtól búcsút venni.
Meg is teszi ezt egy napon
Egyszer csak a földre pottyan.
Többen is őt követik
Másokat leszüretelik
Így telt el az almaélet
Nyárelőtől nyárutóig.
6 hozzászólás
Szép. Főleg az a résza, ahogy a fa elengedi az almát.
Sajnos sok szülő nem tudja ezt megtenni, és ezzel megnyomorítja a gyermeke életét.
Milyen szép! Mint maga az egész élet, csak almafákkal.
Nagyon jó lett.
Gratulálok!
Kedves Mishu és Leticia!
Köszönöm véleményeteket. Hát ilyen az élet. Vagy néha másmilyen.
Üdvözlettel: Túri Imre
….az alma a kedvencem!!!!….szépet írtál ról és még igaz is!!:):)….üdv doratea
Kedves Doratea! Köszönöm, hogy időt fordítottál erre a kis versre.
Üdvözöl: Túri I.
Kedves Imre!
Sokat mond a versed! Így is van. Mikor megérik arra, legyen gyümölcs vagy ember, akár állat, elhagyja az aranyágat. Szép gondolat! Gratulálok! Katalin