„Erényeink többnyire bűnök álruhában,” mondta a herceg, La Rochefoucauld vagy Marcillac (1613-1680), mert kétszeresen is herceg volt, ami egyáltalán nem igazság, amikor másoknak egy vacak kis bárói rang se jut. Tapasztalatból beszélt? Elég kalandos élete volt ahhoz, hogy rengeteg tapasztalatot szerezzen, és a sok tapasztalat mindig azt jelenti, hogy valahol alaposan elrontottuk az életünket.
La Rochefoucauld (ez az ismertebb neve) az élete első felében több ballépést is elkövetett, például már tizenöt éves korában megházasodott. Hamar belátta, hogy ez az, amit nem kellett volna, de a 17. század még hitt az örök szerelemben. „Az igaz szerelem olyan, mint a kísértet, mondta hercegünk, mindenki beszél róla, de kevesen látták.” Milyen lehet a házasság, amely erre az ingatag alapra épült? Hát, olyan, hogy La Rochefoucauld egy évig se bírta ki, inkább katonának állt. Ki ellen harcoljon egy herceg, ha méltó ellenfelet akar magának? Nem adhatja alább a királynál. A herceg a Fronde, a nemesi ellenállás vezére lett, bátran, de többnyire sikertelenül harcolt, egy alkalommal keresztülrepült a fején egy golyó. Egy évig tartott, mire felgyógyult, és tovább vitézkedhetett, a csatamezőn és az idegen ágyakban egyaránt.
Mit szólt ehhez a felesége? Akkoriban még nem uralkodott el az őrült birtoklási mánia, ami egyértelműen vagyontárgyakká silányítja a házastársakat; nem számított iszonyú tragédiának, ha az egyik fél ránézett egy másik (vagy azonos) nembelire, vagy a boldogságot nem ott találta meg, ahol kötelező. A nyitott ajtón nemcsak kilépni könnyű, de visszalépni is, a válóperes ügyvédek pedig menjenek a fenébe.
De most nem az én maximáimról van szó, hanem a hercegéről. Nem, a Maxima nem egy agyatlan olvasóközönségnek szánt hetilap, halálosan izgalmas interjúkkal és krumplileves receptekkel, hanem bölcs mondás. La Rochefoucauldnak kereken 504-et sikerült alkotnia, nagyrészt élete alkonyán, amikor megbékült a királyság intézményével, és a könnyelműen elpazarolt vagyon javát is visszaszerezte. Csak hát a bölcsesség mindig a csalódottságból és a kiábrándultságból születik meg; a boldog ember nem okoskodik. Ezt is csak én mondom, úgyhogy tényleg itt az ideje áttérni a hercegi maximákra:
„Az önszeretet a legnagyobb hízelgő.”
„A szenvedély ostobát csinál a legokosabb emberből, de néha megokosítja a legnagyobb bolondot.”
„Ne akadjunk ki azon, hogy mások eltitkolják előlünk az igazságot; megtesszük ezt gyakran mi magunk is.”
La Rochefoucauld évekig csiszolgatta a bölcs mondásait, és most már tényleg olyanok, mintha latinból fordította volna; ebben a műfajban ez a legnagyobb dicséret.
Sajnos, sajnos, a bölcsesség többnyire csak annyi, hogy megnyugtatjuk magunkat: Savanyú a szőlő… „Ha nekünk magunknak nem lennének hibáink, nem szerezne olyan örömet, ha fölfedezzük a másokét.” – „Az ember sosem olyan boldog vagy boldogtalan, mint képzeli.” – „Nincs más indok, mint az önérdek.” – És végül az abszolút kedvencem: „Mindenkinek van annyi ereje, hogy elviselje a mások szerencsétlenségét.”
La Rochefoucauldnak volt mit elviselnie, hideget-meleget. Nehéz elképzelni, hogy most egy kényelmes felhőn üldögél odafönt, és azon csodálkozik, hogy az emlékirataival, a maximáival, de még a leveleivel is örökre beírta magát a francia irodalom történetébe.
3 hozzászólás
Jók az idézett maximák, én eddig viszolyogtam az ún. bölcs mondások olvasgatásától, és nem állítom, hogy most kedvet kaptam hozzájuk, – de ilyen cikket, mint ez, nagy örömmel fogok olvasgatni továbbra is!
Ennek a kimondhatatlan nevű hercegnek frappáns gondolatai voltak, -melyeket Te, a szokott gunyorosan szellemes, vagy inkább szellemesen gunyoros stílusodban bemutattál nekünk. Ha nem tetted volna, szegényebbek maradtunk volna. remélem még sok minden az eszedbe jut…
hát, sajnos pénzben nem tudom kifejezni, ahhoz nem értek.