Kamaszkoromban érzékeny lelkű, mindig csodára váró lány voltam, akit szó szerint elvarázsoltak az ezoterikus tanítások végtelenbe vesző távlatai.
Érdeklődésemet a természetfeletti iránt elsőként talán Dr. Bruce Goldberg könyve keltette fel, aki regressziós hipnózissal gyógyította pácienseit; aztán már nem volt megállás: Szepes Mária írásaitól valósággal lángolt a lelkem, példakép volt előttem emberként és íróként egyaránt.
Elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, és megtanultam meditálni; szorgalmasan edzettem az elmémet, hogy egy nap jómagam is élő bizonyítéka legyek megdöbbentő erejének. Gőgös hiúsággal vágytam arra, hogy engem is az „ébredezők” közé soroljanak, és e téren nem kellett csalódnom: a költészetemre jelentős befolyással volt az ezotéria, és mindenki ámuldozott, hogy fiatal korom ellenére milyen gondolatok érlelődtek már meg bennem, és nem győztek gratulálni; én meg csendesen mosolyogtam, hogy micsoda értékes, rejtett kincsre leltem.
Aztán történt valami, ami már egyáltalán nem volt ilyen felemelő. Váratlan halálesetek a közeli környezetemben, a családom szétszakadása; én pedig nyújtottam a kezeimet a kitanult kapaszkodó után, de csak az üres levegőt markoltam velük. Vártam, hogy a „tudásom” átlendítsen a mélyponton, hiszen én tudom a halhatalanságot – gondoltam -, ismerem a segítő szellemi lényeket, irányítani tudom a gondolataimat, bölcsebb vagyok az átlag halandóknál…
Az elmém azonban, amit annyira magasztaltam, kijátszott: elviselhetetlennek tűnő, ijesztő gondolatokkal gyötört naphosszat, depresszióba sodort, pánikrohamokat produkált, és a nagy okosságok, amikkel éveken át tömtem a fejemet, semmit nem segítettek.
Akkor olyat tettem, amire nem számítottam: paphoz fordultam segítségért. A mindig erőszakosnak, követelőzőnek gyalázott egyház még legokkultabb korszakomban sem akart megtéríteni, pedig éveken át egy pap szomszédságában éltem, és barátok is voltunk, de amíg nem én kértem, nem avatkozott közbe. Szelíd, mosolygó türelem – így hívtam őt magamban, mert tényleg az volt, és mind a mai napig az.
Az ezoterikus könyvtáram két dobozt töltött meg, azóta érintetlenül hever az ágyam lábánál – ennek már több, mint egy éve. Mintha lekapcsoltak volna egy rossz áramkörről, újra tudtam aludni, nem gyötörtek rossz képzetek, lassan elveszített kilóim is visszajöttek rám. Nyomott hangulatom, beteg gondolataim köddé váltak.
Ez egy rendhagyó cikk lesz a többi pályamű között, feltéve, hogy a zsűri nem rostálja ki már azelőtt, hogy nyilvánosságra kerülne – azt ugyanis teljes meggyőződéssel, lelkemből mondom, hogy az egyetlen, amiért okom van dicsérni az ezotériát, az az, hogy általa megtanultam, milyen apró vagyok valójában, Isten pedig milyen nagy; és hogy épp ezért nem származik semmi jó abból, ha megpróbálom átvenni a szerepét, álbölcsességgel felvértezve, fennhangon hirdetve, hogy nincs is szükségem rá. Mert van, az ezotériára azonban nincs; innentől kezdve meghagyom azoknak, akik forróvá égetik a kereskedelmi csatornák jósainak, számmisztikusainak és egyéb vajákos birijeinek telefonvonalait.
6 hozzászólás
Nagyon, nagyon hosszasan és szélesen lehetne erről a témáról vitatkozni. Én úgy gondolom, minden út ugyanoda vezet, legfeljebb az út követői másként hívják. De ha – mint írod – megtanultál meditálni, estébé, és ezek a tapasztalatok mégsem nyújtottak támaszt, amikor az életed nehéz szakaszába értél, akkor ez valóban nem a te utad volt. Örülök, hogy megtaláltad a sajátodat – ó, és igen, azon sem fogunk összeveszni, hogy a telefonjósok mennyire hitelesek 😉
Cikkedet olvasva jutott eszembe, hogy én is elsajátítottam az agykontrollt, ez volt első legfontosabb cselekedetem, amikor nyugdíjba vonultam. Én azonban egymagm, egy szakkönyvet megvásárolva, arra támaszkodva végeztem a gyakorlatokat. Most is örülök, hogy az elmélyülést, a csöndes magamba szállást el tudtam sjátítani. Még autóvezetés közben is hasznát tudtam venni. Ha mást nem, de azt eszembe véstm, hogy csodákban nem kell hinni, de nem bántam meg soha, hogy nem depressziós, hanem méginkább optimista lettem. Bármilyen mélységből mindig ki tudtam lábalni. S örülök, hogy nem vettem részt tanfolyamokon, mert úgy érzem, hogy ott túlázsba vittek mindent. S nem bántam meg, hogy a könyvet szorgalmasan átvettm, s olyanokat tanultam belőle, amelyekre a további életemben mai napig nagy szükségem lett.
Még annyit teszek hozzá: én az elmélyülést szinte elejétől fogva imádságként, Istenbe vetett hittel gyakoroltam. Ezt se bántam meg soha.
Szeretettel: Kata
Nekem az asztrológiáról, mint személyiségelemző módszerről vannak nagyon jó tapasztalataim. A tévés jósoknak bedőlő embereket sem tudom valahogy elítélni. Tudom, hogy butaság amit tesznek, de valahol olyan lehet ez nekik, mint egy pszichológus. Ha más nem, hát valakinek el tudják mondani a bajaikat, és már ettől jobban érzik magukat. Persze jó drága dolog ez, és ez az, ami nagyon bosszantó. Mert pont azokat húzzák le, akik éppen rossz helyzetben vannak.
Szerintem is jobb Istenben bízni és hinni, mint bennük. Nekem nagyon sok furcsa, apró csoda történt az életemben, amire nincs magyarázat, illetve van, Isten.
Ez csak egy hozzászólás lesz, nem kritika. Nem is tudnám kritizálni, hiszen én is ugyanezt gondolom az ezoteriáról Kalina, volt egy német irónő (ha eszembe jut ki volt ő, majd megírom) aki egyetemista korában elfordult az egyháztól, és a vallástól, és az ezoterikus tanokhoz menekült. Jókora utat megtéve, ugyanarra az eredményre jutott, mint Te. Könyvének végkövetkeztetése: Jézus, tanításaiban mindent megmondott nekünk, amit a túlvilágról tudnunk kell. Ami ezen felül, kívül van, az vagy nem létezik, vagy nem Istentől van. Az írónő végül visszatért a keresztény tanításokhoz, s felhagyott "supernatural" kutakodásaival! Üdvözlettel: én
Kedves Kalina!
A véletlen sodorta elém az írásodat. Nagyon tanulságos, megszívlelendő tanúbizonyság. Mondják ugyan, hogy minden út, minden vallásos gyakorlat Istenhez vezet, de ez nagy hazugság, mert egyetlen út van, Ő pedig Jézus Krisztus. És Vele nem fér össze sem az ezoterika, sem a reiki, sem az agykontroll, sem semmilyen egyéb, emberi praktika.
Ami a stílusodat illeti, igazán megkapó. Tömör, lényegre törő. Az írásodból nem lehet elvenni és nem kell hozzáadni, így kerek.
Szeretettel: Klára
Szia!
Ez már nagyon régi emlék, de örülök, hogy rátaláltál! Volt egy vicces élményem ezzel kapcsolatban: volt egy írásom itt, a Napvilágon, az volt a címe, hogy "A Mester". Miután lezártam ezos korszakomat, töröltem, mert már idegenkedtem tőle, pedig amikor megírtam, még roppant elégedett voltam vele 😛 Aztán meg is feledkeztem róla teljesen, mígnem évekkel később legnagyobb meglepetésemre szembe jött velem az Interneten, egy bizonyos "Aprax, a mágus" blogján… Komolyra fordítva a szót, én nem tudtam, hogy mekkora tömegjelenség, amit megtapasztaltam, azt hittem, csak én vagyok ilyen elvarázsolt kelekótya, hogy ilyen elvont dolgok érdekeltek. Csúnyább vége is lehetett volna, hálás vagyok, hogy nem úgy lett.