Tudjuk, hogy a régi görögök – és ha valamit mégis elmulasztottak volna, még mindig ott vannak a kevésbé régi, de szintén tiszteletreméltó rómaiak. Ők aztán mindent megmondtak, amit érdemes volt, és jobban is értjük őket. Keményen erőltetik a reáltárgyakat, mert csak az informatikus ember, meg esetleg egyes mérnökök; az egész bölcsészkar ruhatár és büfészak; hallgatóiról több vicc van forgalomban, mint Arisztidról, Taszilóról és Mórickáról együttvéve; a tarisznyás bölcsész szitokszónak számít, de a klasszikus műveltséget még mindig nem sikerült teljesen kiirtani.
Néha egészen váratlan helyeken bukkan fel egy latin idézet, és nem azért nem fordítják le, mert nem értik – ellenkezőleg, az írástudók között az a konszenzus, hogy hát ezt mindenki érti. Mert csak.
Így találkoztam a minap Tacitussal egy politikai napilapban. Persze nem az egész valójában jelent meg, csak egy mondás erejéig tette tiszteletét. Az ilyen mondásokban rejtőzik az igazi nagyság. A kutya se emlékezne Tacitusra, ha csak a Római Birodalom krónikása, vagy aktív politikus. Egykor hatalmas konzulokat és tartományi kormányzókat porszemekként fúj el az idő szele. Életművek omlanak össze, míg egyes mondások megmaradnak, például a következő:
Falsa tempore ac spatio vanescunt.
A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Vagy kicsit szabadabban: A hamis dolgokat a hely és az idő megrostálja.
Nagy vigasztalás ez. Minden sikertelen ember – és legalább egy dologban mindenki sikertelen – abban reménykedik, hogy majd a következő nemzedék – majd az utókor – ha a hálátlan emberek nem is, de majd igazságot szolgáltat az idő. Amely igaz, és ledönti, mi nem az. Sokszor és sokféle módon írtuk már körül ezt a jámbor óhajt. És az idő nagyszerű tréfákat enged meg magának: például felborogatja a bálványokat. Megmutatja, hogy az évtizedeken, vagy akár évszázadokon át csodált nagy ember igazából piti senki, még a kutyája előtt sem volt becsülete. A szent ember hírből sem ismerte az erényt, és a tanulóifjúság elé állított példakép ugyanolyan mocskos disznó volt, mint azok, akiket jó hangosan elítélt.
Néha előfordul, igaz, nagyon ritkán, hogy az idő belenyúl a porba vagy a sárba, és előrántja a csiszolatlan gyémántot. A gyémántnak persze már mindegy, és lehet, hogy maga tiltakozna a legjobban. Most sztároltok, amikor már..? Bezzeg annak idején – bár lehet, hogy elmarad a bezzegelés, mert az Emily Dickinsonokat nem érdekli, hogy mit tart a verseikről a profán tömeg, és a Gulácsy Lajosok sem térnek vissza szívesen Nakonxipánból.
A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Jól hangzik, de van egy rossz hírem. Nemcsak a hamisságok tartoznak bele ebbe a foszlós kategóriába. Minden szertefoszlik, előbb vagy utóbb, és kiderül, hogy nemcsak mi vagyunk pótolhatók, de az egész bolygó, a naprendszer, az univerzum, és ha létezik ennél még nagyobb, hát akkor az is.
Tacitus, „a hallgatag,” még sehol se volt, amikor a Buddha már ezt tanította Váránasziban, Rádzsagrhában, Kausámbiban és még sok helyen:
Ami keletkezik, az el is fog múlni.
Egészen úgy hangzik, mint egy Murphy-törvény.
1 hozzászólás
szeretem, ha senki nem szól hozzá. a hallgatás beleegyezés.