Flúgos (f)utam – 10 nap nyaramból

Kinek ne lenne kedvenc étele vagy itala? Ki nem szereti – legalább egy kicsit – tömködni a hasát a finomabbnál finomabb falatokkal? – Nos, mint minden halandónak, nekem is megvannak a szívemnek kedves ételeim, csakhogy ezek megismerésére én nem hagyományos körülmények között tettem szert.
Ekkor még nem tudtam, mire vállalkoztam…
2006. július 31-én autóval érkeztem a helyszínre. Egy csomó furcsa külsejű, fura viselkedésű emberrel ismerkedtem meg az elkövetkezendő órákban. Majd estére már azon kaptam magam, hogy egy csodálatosan gyorsfolyású folyó, a Mura partján álltam ezzel a halom emberrel, viselkedéskultúránkkal az őskort idézve. Fantasztikus volt! Végre otthon éreztem magam!
És elkezdődött… Első nap még csak ismerkedtem mindennel és mindenkivel: a túravezetővel, a többiekkel, a szokásokkal, a folyóval. Aztán csakhamar bedobtak a mélyvízbe! Mármint a kenuba, ami bár mély nem volt, nagy kihívást jelentett a számomra. De megbarátkoztam a feladattal, ráadásul olyannyira, hogy pár nap múlva már parancsoltam is neki.
Persze a kenuk megszelídítése mellett legfőbb célom volt elfogadtatni magam a csapattal. Eleinte ez nehéz feladatnak tűnt, de a társaim kedvesen, humorosan – úgy a maguk módján közéjük valónak választottak.
Az evezésbe könnyen bele lehet tanulni, csak bírja is az ember energiával! Én például az első 10 km után a karomat sem bírtam mozdítani. Szerencsére hamar regenerálódtam. Mire elértünk a Dráváig egész jól értettem a dolgom.
Magáról a túráról csak általánosságban beszélhetek. Csodálatos táj, remek hangulat, a Mura sárgásbarna (éppen áradt), a Dráva türkizkék színe. Mint egy álom. De azért egy-egy emlék is felsejlik az emlékezetemben: legjobb vízitúrás kalandjaim közé tartozik, amikor a fiúkkal bevásárolni indultunk a „közeli” kisvárosba, és az eső lógó lába alatt egy hatalmas tarló közepén találtuk magunkat. Se előttünk, se mögöttünk semmi jel, ami arra utalt volna, hogy merre kéne tovább indulnunk. Azt hiszem, ha arra járt volna néhány határőr, magyarázhattuk volna, hogy mi tényleg vízitúrások vagyunk!
Néha lazítottunk is (mindig). A Nap – csak képzeleteinkben élő – sugaraitól vártuk a barnulást, ha kidőltünk a kenukban. De csorgás ide vagy oda: volt, hogy minden erőnkre szükségünk volt. Egyik akciófilmbe illő szuperprodukciónk: a jobb part felé húzva kikerülni egy igen hosszú kőgátat, közben kitalálni egy híd két tartóoszlopa között, és utána megkerülve egy homokzátonyt a bal parton visszafelé evezni. Ez igen! Kissé kifulladtunk… Meg is értettem, hogy a fiúk ezek után bedobtak egy kis szíverősítőt.
Ja igen. Hogy az ételeknél maradjunk, elárulom, miért különlegesek az általam említett étkek. Nem hiszem, hogy túl sokan ettek volna már lekváros kenyeret erőspistával, egy kis borssal, esetleg egy csipetnyi Nutellával ízesítve. Vagy például, saját találmányunk a bacontee is, amit kizárólag bográcsban lehet elkészíteni. Titka: szalonnazsíros bogiban teát főzni. Ha valaki esetleg kedvet kapna ezek kipróbálására, egyetlen tanáccsal szolgálhatok: mellékhatások tekintetében kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!
Ezek után az a leghihetetlenebb, hogy a világ legnormálisabb és legaranyosabb emberkéivel voltam körülvéve. Ilyen élmények után merné-e tagadni ezt bárki is?