Beszélgessünk ma a garabonciásokról.
Nem bánom, de róluk már mindent elmondott Ipolyi Arnold, amit tudni érdemes. Sőt azt is, amit nem érdemes tudni.
Például mit nem?
Hallgasd meg, ez a kedvencem: a derék pap a garabonciás vagy garabonc szó eredetét nyomozza csodálatra méltó szorgalommal. Összehord hevet-havat a boncmestertől a bomfordin át a garázdáig, de még olyan szavakat is emleget, mint kard, karácson (kerecsen), karafia és ribanc. Úgy látszik, a jámbor pap tényleg nem volt közelebbi ismeretségben a ribancokkal, azt gondolja, „rongyos, semmirekellő, akit mindenki ribálhat, eltépett öltözetű személy.”
Sokféle garabonciásról tud a néphagyomány; az is lehet, hogy egyik-másik rongyos kantusban jár, de nem ez a legfontosabb jellemzőjük. A legelső garabonciások talán nem is emberek voltak, hanem viharfelhők vagy szélviharok. Különösen a hirtelen támadt szélörvény közepébe szokás kést hajítani, hátha megöli a boszorkányt, aki ugyan nem látszik, de egészen biztosan ott van, vagy ha ő nem, akkor a fia. A vészjósló viharfelhő nem más, mint a boszorkány fekete szoknyája, fia fekete köpenye. Ipolyi is tapogatózik a kara szó körül, amely törökül feketét jelent; a viharfelhő kara is meg bonca, „fekete és tarka,” villámcsíkos. Valószínűleg erre a viharszellemre gondolt Csokonai, amikor ezt írta a Dorottyában:
Már felkerekedvén a vidi pusztáról,
Vagy a szent Gellértnek bortermő szirtjéről,
Zablás sárkányán a garabonciás deák,
Már a forgó széltől csikorognak a fák.
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyebütt csendesség látszik völgyön-hegyen,
Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen.
A régi germánoknál is volt egy vihardémon, vagy egy őrült vadász; nagy kísérettel járta a vidéket, szélvészt, záport, jégesőt csinált, de ez nem igen lehetett a mi garabonciásunk őse. Az őrült vadászokból hamarosan kísértetek lettek, akik rövid úton végeztek a kíváncsi vagy tiszteletlen emberekkel. Igaz, hogy a garabonciással sem árt jóban lenni, mert a sértést gyorsan megtorolja, de sosem halott, sőt nagyon is eleven.
És éhes. A folklór jelentős része foglalkozik azokkal a garabonciásokkal, akik bekérezkednek egy tanyára, és enni kérnek. Nem kérnek sokat, csak tejet meg kenyeret, de nagyon rossz néven veszik, ha a háznál levő ételt eltagadják. Nagyon régi szokás az, nem is szokás, hanem parancs, hogy a vendéget, de különösen a hívatlan vendéget szívesen kell látni, jól kell tartani. India irodalma különösen bővelkedik az ilyen történetekben: megjelenik a hívatlan vendég, előbb csak kér, aztán követelőzik, és a szegény gazdának mindenét oda kell adnia, ha úgy parancsolja a vendég nagyúri kedve, át kell engednie akár a feleségét is. Arról nincs szó, hogy a feleség mit szól a kitüntető figyelemhez.
Varietas delectat.
Persze ezekből a történetekből általában az derül ki, hogy a vendég tulajdonképpen egy félisten volt álruhában, és csak próbára tette a gazdát. A próbatétel után a félisten megáldja a háznépet; bár néha elég furcsa az áldás, egyikük folyóvá változtatja a szép hölgyet, Óghavatit. Lehetne vitatkozni, hol itt az áldás, de a vendégszeretet parancsa kétségkívül üdvös volt egy olyan világban, amelyben az emberek nem szórakozásból utazgattak, sőt kétszer is meggondolták, hogy egyáltalán elinduljanak-e; az éttermek és szállodák intézményeit pedig még fel sem találták. Nagyon régi lehet a néphagyománynak az a szála, amely szerint a garabonciás enni kér, és szörnyű bosszút áll, ha nem adnak neki. Régies hangzásúak a szavak is, amelyek szinte minden történetben megismétlődnek: „Adtál, adol is, volt is, van is, lesz is.”
Ügyes ember egész életében megél munka nélkül, elég, ha vendégségbe jár.
Megél, de nem szerezhet semmit, úton van télen-nyáron. És közben nem hagyja békén az ősi ösztön: meg kellene állapodni. Már a madárnak is van fészke, odúja a mókusnak, barlangja az oroszlánnak, csak nekem nincs házam. Ha aztán megvan a ház, akkor csapdába esett, most már az ő nyakára járnak a vendégek.
Kemény törvény.
Kemény, de legalább igazságtalan.
De nézzük meg, mit csinál a garabonciás, ha végre jóllakott, és elhordta az ördög.
Hát, először is utazik. Gyalogol egy keveset, aztán csak megszánja egy szekeres gazda. A történetek egy másik csoportjában a garabonciás elalszik a szekéren, kiesik a fekete könyve a ruhája alól. A szekeres gazda fellapozza a könyvet, bele is olvas. Aztán ha véletlenül azt a szót olvassa, hogy felmegyünk, máris emelkedni kezd a szekér, meg az ökrök vagy a lovak. Amikor már olyan közel vannak a naphoz, hogy tűrhetetlen a hőség, a garabonciás végre felébred, kiolvassa a könyvéből a lemegyünk szót, és már megint az úton poroszkálnak. Utazás közben sokszor keres magának szórakozást a garabonciás, főként sárkányokat fogdos. Fekete könyvének is az a fő tudománya, hol rejtőznek a sárkányok, hogyan lehet előcsalogatni őket. Néha a sárkányok maguktól is előjönnek a mocsarakból. Praktikus gondolkodásukra vall, hogy nem szép szüzeket, hanem kövér birkákat, borjakat rabolnak. Persze hogy nem bír velük senki, csak a garabonciás: mindig van nála erre a célra három kötőfék. Akkurátusan felkantározza a sárkányt, aztán a hátára pattan, és meg sem áll Szerecsenországig, ami tudvalevően Etiópiát jelentette a régiek nyelvén. Ez az egyetlen pia, amit még a részegesek is nagy ívben elkerülnek. Szerecsenországban ugyanis kibírhatatlan a hőség, és az ottaniak csak úgy maradhatnak életben, ha egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A sárkányhús jéghideg, és egészségesebb, mint a klímaberendezés.
Nos, ha a garabonciás sárkányokon nyargalászik, és a szegény szerecsenek minden pénzt megadnak egy kis jéghideg sárkányhúsért, ugyan miért kuncsorog a garabonciás a szekeres gazdáknak, hogy vinnék el már a következő faluig; miért kopogtat be a tanyákba egy kis tejért vagy kenyérért?
Csak azért, mert mindig próbára akarja tenni az embereket, elég jószívűek-e, elég könnyen adakoznak-e abból, amiből nekik is kevés van.
Gondolom, az öregecskedő feleséget nem sajnálják tőlük.
Talán nem sajnálják; sajnos hiányoznak a pajzán történetek. A garabonciás kerüli a fehérnépet. Na nem azért, mintha cölibátust fogadott volna, a dolog tétje sokkal nagyobb. Rögtön eltűnik a fekete könyv, amint valami hiba van a kréta körül. Mintha beakasztottak volna egy láthatatlan drótot, aztán csak elrántják az orra elől.
Mi is nagyon erkölcsös világban élnénk, ha mindenki rögtön elvesztené a bankkártyáját. Eurocard, MasterCard, Visa Card, minden ugrik, ha a tulajdonos csak egyszer… akár közös megegyezéssel. Sőt, visszamenőleges hatállyal. Nagyon unalmas lenne egy tökéletesen erkölcsös világ. Szerencsére a garabonciás sem olyan erényes, mint amilyennek mutatja magát. Nem véletlenül tartják a boszorkány fiának.
Bizony, kevesen örülnek a társaságának. Pedig dolgozik ám rendesen. Lerombolja a szolgákat nyomorgató gazda házát, learatja a búzát a szegény öregember helyett, visszahozza az elrabolt birkákat. Mégsem bíznak benne, ami nem is csoda, hiszen mindig előkerül az a bűvös fekete könyve.
Van egy pár írónk, el akarják hitetni velünk, hogy a falusiak mind csupa Göre Gábor, tanulatlan népség, vagy legalább még a 20. század elején azok voltak. Mindenki az ördöggel cimborált szerintük, aki más könyvet is kézbe vett, mint a kalendáriumot. Nagy mumus ez a kalendárium, meglágyítja az agyakat, felhígítja a velőket, üresre szippantja a koponyákat. Közben nem is az a fő baj a garabonciással, hogy művelt ember, klerikus, elvégzett 12 vagy 13 iskolát. Éppen az a nagy gond, hogy a tanulást félbehagyta, tanult is, tud is, de a bizonyítványt nem szerezte meg. A garabonciást a 12-13. században kezdték diáknak nevezgetni. Félben maradt ember, elcsapott diák, elment a kedve a tisztes foglalkozástól, beállt a varázslók közé?
Talán csak tréfálkoztak. A régi iskolarendszer egészen más volt. A diákok nem ragadtak le egy városban. Ha egy híres professzorról hallottak, máris szedték a motyójukat, siettek, hogy megnézzék maguknak, megtanulják tőle, amit lehet. Külön műszavak voltak a vándordiákra, peregrinus, vagus, gyrovagus.
Ergo mentem és vagáltam
A hazában szanaszét,
Verte tandem a bal combom
Kard… azazhogy panganét,
írta Petőfi, abban a tréfás makaróni-versben, amelyben boldogult diákkorára emlékezett. Hanem a hatóságok nem vették jó néven a peregrinálást, sem a világiak, sem az egyháziak. Engedélyhez kötötték, betiltották, büntették a peregrinus diákokat. Még a nevük is csupa csúfság, goliardus a torkost jelentő gulosus-ból. Nem is lehettek földre szállt angyalok. Szegények voltak, sokszor koldulásból éltek, elemelték, amire más nem vigyázott, kiváltképpen jeleskedtek a kocsmában. A nagy goliard költők, Gottfried von Winsauf, Gauthier de Chatillon, Boncompagno da Signa, Walter Mapes mind megrögzött alkoholisták voltak. Mit mond az Archipoeta? Mihi est propositum in taberna mori, kocsmában akarok meghalni. Ha éppen nem koldultak, ittak vagy loptak, úgy próbáltak pénzt csinálni, ahogy lehetett. Alkalmi verseket írtak, énekeltek, bolondoztak, jósoltak, színészkedtek. Nem bánták, hogy mit gondolnak róluk, hiszen sehol sem maradtak sokáig, odébb álltak, vagy megszöktek.
Már az igaz, hogy szedett-vedett népség lehettek. A román mesék garabonciása nagyokat hazudik, a lengyel peregrinus neve planetnik, a „plánéták” titkainak tudósa, vásári asztrológus. A horvátoknál a garabonciás egyenesen Bolognából vagy Padovából érkezik, ahol híres asztrológusok tanítottak: Cecco d’Ascoli, Pietro d’Abano. Dicsekedtek, hogy tele van a zsákjuk gramanzával, varázsholmival.
Varázsholmi? Én mindig úgy hallottam, grabanc, megfogni a grabancát.
Lehet, hogy sok helyen a grabancuknál fogva penderítették ki őket. Ilyenkor különösen jól jött a liber niger, a fekete könyv. Végül is, mit lehessen tudni. Hátha tényleg abból olvassák ki az esőcsináló varázsigéket. Még szerencse, hogy a harangozás megvéd tőlük. Harangoztak is ész nélkül, amikor felbukkantak a faluban az idegen diákok. Külön szakkifejezés volt erre is: harapósak a falu kutyái.
Furcsa világ volt az. Féltek tőlük, elkergették őket, ők meg annál jobban dicsekedtek: Etiópiából vagy pláne János pap országából jöttek, sárkányokat szelídítenek, ismerik a természet minden titkát. A német diákok azt állították, a hörselbergi Vénusz-barlangban tanulták a mesterségüket. A búzát arannyá változtatják. Botjuk a holdig növekszik, ha akarják, felmásznak rajta. Megidézik a halottakat. Sajnos ez mind mese, a goliardok maguk is azt vallják, hogy a filisztert becsapni nem szégyen, hanem dicsőség.
Persze. De ki a csuda az a filiszter?
Mindig a másik ember. Aki a másik utcában, a másik faluban vagy országban lakik. Baj nélkül lehet csúfolódni, amíg jó messze van.
Vagyis a kispolgár az a rendkívül mély lenézésre érdemes állatfajta, aki nem elég okos, de szorgalmas, öreg korára összespórol magának egy kis házat, szívesen kapál a kertjében, esetleg van egy kis bankbetétje. Ha nem érdekli a kultúra, akkor bunkó, ha csak a klasszikusokat ismeri, elmaradott fafej, ha a modernekért lelkesedik, futóbolond. Röviden, semmit sem csinálhat úgy, hogy az a bohém goliardoknak jó legyen.
Nem bizony. Tudod, miért? Mert van egy kis háza és bankbetétje, a bohém goliard úrnak pedig nincs. Ez vérlázító. El kell venni tőle, el kell inni az utolsó szegig. Akkor senkinek sincs semmije, és ez nagyon szép egyenlőség.
Azt hiszed? A bohém goliard még azt sem bocsátja meg a filiszternek, hogy VOLT valamije, amit el lehetett inni. Sok baj van a fiatalsággal, akárhogy nevezzük őket, goliard, peregrinus, tógátus, legátus, literatus, studiosus; egyébként az öregek se jobbak. A világgal az a fő baj, hogy olyan, amilyen, nem pedig egészen más, ami szintén elviselhetetlen és bajos. És a legnagyobb bajok közepette az emberek azzal foglalkoznak, hogy jó szorosan összekötözgetik a különféle néphagyományok szálait. Egy rész vihardémon, egy rész csavargó diák, egy rész ördöggel komálkodó varázsló, na erre varrj gombot.
Csak nem képzeled, hogy tudatosan szövögetik a folklór szálait?
Öntudatlan ember nem sző, nem beszél. Valaki csak kitalálta az olyan nagy bölcsességeket, hogy 12 garabonciás találkozik egy barlangban, ahol merő véletlenségből ott van a sebesen fogó szerencsekerék. Ráülnek mind a 12-en, egyikük leesik és holtan ott marad, a többi 11 tovább vándorol, miért is? Valószínűleg ők se tudják, csak mennek, mint a bolygó Ahasvérus. Tetszik nekik, ha elhiszik róluk, hogy „istentelen irányítói a viharoknak… bizonyos varázsigékkel szőlőre, vetésre jégverést küldenek,” ezt Ipolyi idézi ékes latin nyelven, de meg nem mondja, honnan. Aztán előadja a lyoni Agobard püspök magyarázatát: „Ezen a vidéken majdnem minden ember, nemesek és nem nemesek, városiak és falusiak, öregek és fiatalok hiszik, hogy a jégeső és mennydörgés emberek akaratából történik. Ahogyan meghallják ugyanis az égzengést, vagy meglátnak egy villámot, ezt szokták mondani: szelet lehet kelteni. Annak, aki megkérdezi, ugyan mi az a felkelthető szél, némelyek tartózkodóan, tudásukat kissé titkolva, mások viszont vakmerően – ahogy az a tudatlanoknak szokása – bizonygatják, hogy a garabonciásoknak nevezett emberek varázsigéitől támadt fel, s ezért mondják felkelthetőnek (levatitiam).” Mindez persze semmi Ipolyi irodalmi stílusához képest, és most fel is olvasnék egy rövidke mondatot, példának okáért: „Hogy mythosunk a képzetet, a zivatart, jégesőt gerjesztő, a föld áldását s kárát eszközlő főbb lényekről, a tündérekről s a boszorkányokról dúsan bírta, azt eddig fölös adatokkal láttuk; igen természetesen megfelel ennek, hogy ily hatalom magokra a halandókra, az istenséget képviselő bűvös papra leszáll, akár a sajátlag azon eredeti eszmével, miszerint az, az istenség hatalmával, erejével bír, akár pedig a későbbi aljasodásban, mikép a tündéri, boszorkányi vonások a vélt emberi boszorkányokra leszállanak; ezek egyébkint már is, mint láttuk, ily papnők lehettek, kiket különösen szinte a föld áldása s megóvása illetheté; s ily papok lehettek kitűnőleg a garabonciások ismét, kik egyenesen a földek, gabona, vetemény áldását eszközlik; azt a káros idő, a jégeső befolyásaitól óvták áldásaikkal, olvasásuk és egyéb vallási cselekvények által; miért nekik illető részlet járt.”
Egy mondat?
Egy hát.
Ha jól értem, Ipolyi azt gondolja, hogy a garaboncok, garaboncosok pogány papok voltak, akik a földet és a gabonát védelmezték, éppen úgy, mint a tündérek és boszorkányok. Szép teljesítmény, különösen ha meggondoljuk, hogy ezt a nagy bölcsességet mesékből olvasta ki: a garabonciás diák nyitva felejtett könyvéből tehenek és birkák masíroznak elő; egy szegény árva fiú a zöld emberhez áll szolgálatba, akitől megtanulja a boszorkánymesterséget, főleg azt, hogyan lehet lóvá, egérré és egyéb állatokká változni. A zöld ember már éppen szét akarja szaggatni a megokosodott szolgát, amikor jő a garabonciás, ex machina, és megmenti. Továbbá Mátyás király is garaboncos volt, amennyiben volt egy fekete könyve, de itt én is átadom a szót Ipolyinak: „Midőn kíváncsiságból egyszer megfordult volt álruhában Konstantinápolyban, ráismertek a törökök, megfogták, s a csonka toronyba falazták, csak egyet kért ki, hogy jobb kezét hagyják szabadon, ezzel kihúzza zsebéből bűvös könyvét, s olvasására azonnal három ördög lép elő, kik parancsolatjára Budára átteszik, a csonka tornyot felfordítják, s a török császárt is feleségével Budára hozzák.”
Így igaz, Mátyás álruhában kalandozott Konstantinápolyban, és a csonka torony azóta is itt áll Budán, mégpedig felfordítva, mivel hogy senki sem tudja visszafordítni; sajnos a hitetlenek nem látnak belőle egy huncut téglát sem. Mint az köztudomású, a pogány magyarok számos vallási tisztséget ismertek, a kádárok álltak a legalacsonyabb fokon, de nem hordókészítésből tengették az életüket, hanem bírók voltak, mint a török kádik. Aztán következtek a karcsan, füves, gyula, harsány, regös, rabonbán, garabonc, javas, sámán, táltos, és legfelül a hierarchiában a mágus. Ha a garabonc tovább tanul, javas, sámán vagy táltos lesz belőle, bár ez nem egészen egyértelmű, mert azt is megtudjuk a nagytudományú Mireisz László úrtól, hogy sámánnak, illetve táltosnak születni kell; a mágusi méltóság gyakorlatilag elérhetetlen a földi halandók számára, de azért a magyarok mind mágusok voltak: magyar – magier – mágus. Itt egy egészen komoly kavarás következik Zarathusztrával a főszerepben. Sajnos egy szlovák és egy lengyel nagymamával, illetve ki tudja, milyen felvidéki ősökkel megverten, ezt a mélymagyar fejtegetést már nem tudtam követni. Ipolyi valamilyen jósokat, talán haruspexeket lát a garaboncokban; szívesen népszerűsítem azt az ötletét is, hogy a garaboncok eredetileg boncok, vagyis buddhista papok voltak, és „a névnek sajátunkkali közeliséget még könnyen lehetne nemzetünk tág alapra terjeszthető eredetérőli véleményzésekkel erősíteni.” Ha ezt a nyakatekert mondatot valaki nem értené, Ipolyi elmagyarázza, hogy a magyarok a kínai fal tövében találkoztak a hiung-nukkal, vagyis a hunokkal, akik ugyan nem voltak buddhisták, viszont buddhista volt Vu császár, akivel a magyarok a kínai fal tövében sem találkoztak. Végül Ipolyi maga üti agyon az egész szép véleményzést, amennyiben hirtelen eszébe jut, hogy a buddhista papokat csak az európaiak nevezték boncoknak, van viszont egy tibeti szó, garab bang csiung (?), egy gonosz szellem, akinek az a legfőbb szórakozása, hogy ötösével lövi ki a nyilakat: kevélység, bujaság, harag, irigység és káröröm. Ezt a szellemet azonosította Kőrösi Csoma Cupidóval. Aztán még megtudjuk, hogy Thoth egyiptomi isten neve fétist jelent, Kábul város neve ugyanaz, mint a Kaaba és a Kabbala, az indiai szentírások bölcs Manuja pedig a magyar folklórban manó.
Mi a manó. Eddig azt gondoltam, hogy tudok valamit a garabonciás deákról, de most megadom magam.
Ne tedd, Ipolyi maga is azt mondja, hogy mindez „csak következetes gyanításig emelkedhetik… mert úgy látszik, hogy a mythosokban sokszor ily főbb lények tudata már magokban elenyészett volt, s a róluki eszme s név az újabb alkalmazásban maradt csupán fenn.”
Róluki eszme? Eredetérőli véleményzés? Milyen nyelven van ez?
A Magyar Mythologia 1854-ben jelent meg, akkor ezt még értették az olvasók, kivéve Csengery Antalt, bár őt még a stílusnál is jobban zavarta, hogy Ipolyi monoteizmusnak látta a magyarok ősvallását. De ezt a kérdést írásos források nélkül nem lehet eldönteni.
Nem-e? Hát nem sámánizmus volt ez az állítólagos ősvallás?
A sámánizmus egy nagy zsák, amelybe mindent bele lehet dobálni. Meg aztán sokan azt gondolják, csak a szibériai sámán hiteles, és minden más hamisítvány. Én ugyan nem tudom, hogy a tisztelt eleink mit csináltak, azon kívül, hogy feláldozták a fehér paripákat; csak azt tudom, hogy nagyon sok a róluki eszme és az eredetérőli véleményzés. Ezeket el is olvastam szorgalmasan, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudok semmit.
Majd tovább tanulmányozzuk a forrásokat és a rokon népeket, egészen addig, amíg mindent meg nem tudunk, a garabonctól a rabonbánig.
Sose fogunk megtudni mindent. „Mélységes mély a múltnak kútja.”
Micsoda pesszimizmus. Defetizmus. Még hogy sose tudunk meg mindent? Hiszi a piszi.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Megtudtam, hogy nem tudjuk honnan is származik a garabonciás szó, abban sincsen egyetértés, hogy pontosan kik is a garabonciások, és mit is tudnak.
Számomra a garabonciás egy olyan messziről jött ember, akit nem ismerek, ezért félek tőle, mindenfélét feltételezek róla / csak jót nem/, és ha még tanultabb is nálam, akkor már varázserővel is felruházom. Mert miért is tanul valaki annyit, ha még hasznát sem veszi, egy jó kis varázslatra sem képes… 🙂
Számomra Te is egy garabonciás vagy! 😀
Judit
"mindenfélét feltételezek róla, csak jót nem."
milyen igazad van.
Nálunk a garabonciás a hagyomány szerint nagy tudású, nagy varázserejű személy, aki képes különféle démonokat, szellemeket megidézni. Vannak köztük, akik jóra használják az erejüket, de vannak, akik csak a személyes jólétük érdekben, a pillanatnyi jóért maguknak. Nem összetévesztendők a boszorkánymesterekkel, akik már jóval tanultabbak a garabonciásoknál, sokkal bonyolultabb szertartásokat, varázslatokat képesek végrehajtani, és csak a sötétség élteti őket.
A mi hagyományainkban mindig is megjelentek az efféle motívumok. A családok többsége ma is rendkívül babonás, ha ilyesmikről van szó.