Több kiinduló pontja volt annak, hogy nekikezdtem megírni ezt a gondolatsort. Egyrészt hiszem, hogy létezik építő jellegű kritika, és hiszek abban, hogy egy rossz hangulatot ki lehet javítani, bár nem könnyű. Azt is tudom, hogy igazán egyszerű megsérteni olyanokat, akiket nem akar megbántani az ember, így igyekeznem kell úgy fogalmaznom, hogy egyértelmű legyen a jóindulatom. Igen, tudom, a nagymamám is mindig mondta, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve…
Másik kiinduló pont az, hogy búcsúzunk. Ilyen irományt az ember nem ad oda azoknak a tanároknak, akik éppen tanítják a gyerekét. De fent ecsetelt hitemből és abból a kettősségből adódó furcsa helyzetből, hogy tanár és szülő is vagyok, úgy érzem, hogy le kell írjam, sőt, oda kéve adjam. De bőven benne van, hogy nem fogom. Tudom, hogy jelen esetben én egy elfogult anya vagyok, úgy érzem, ezt vállalom is, vállalnom is kell, és nem is bánom. Ki legyen elfogult, ha nem én. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy én itt a rossz gyerek anyja vagyok. Bár, tegyük hozzá, én ezt a rossz gyereket ismerem abban a helyzetben is, amikor szó nélkül, sőt, szívesen és sokat segít, amikor vacsoránál beszélgetve jókat lehet nevetni azon, amiket és ahogyan mond, amikor a dobogón áll egy országos versenyen nálánál idősebbek között, amikor meghatódik azon, hogy érte megyek az edzésre, amikor a korrepetálás után lelkesen állapítja meg, hogy a reál tárgyak is lehetnek érdekesek.
Elfogult anyaságom mellett, viszont, fontosnak tartom, hogy pont ezt a korosztályt tanítom. 16 éve. És az osztályom éppen 10-es, és nagyrészt fiúkból áll. (A számítástechnikai szakközépiskolába kevés lány jön – néha sajnálom is nagyon.) Az is árnyalja a képet, hogy végzés után általános iskolában kezdtem és a nagyobbakkal rengeteg fegyelmezési gondom volt. Ott is főleg a fiúkkal. De megmaradtam a pályán, és azóta „nagyon bírom” ezt a korosztályt. Azon kívül, hogy számítástechnikai szakközépiskola és sok benne a fiú, még azt kell róla tudni, hogy még válogathatunk a gyerekekből. Akik a kétszeri rostálás (nyolcosztályos és hatosztályos) után „megmaradtak”, sokan választanak minket, van némi túljelentkezés.
Amikor saját csemetéim a kamaszkorba értek, egy pillanatra úgy gondoltam, hogy munkahelyet kéne váltani, mert hogy otthon is, meg az iskolában is ugyanaz a hangulat uralkodjon, az sok nekem. De belezökkentem, és most nagyon élvezem. Nem mondom, hogy sose akasztanak ki, nem mondom, hogy időnként nem vagyok rettenetesen mérges, és az is előfordul, hogy nem tudok mit kezdeni egy-egy csibésszel. De két dolgot lényegesnek tartok: az egyik, hogy nem veszem személyes sértésnek, ha valamelyik, szenvedve saját maga útkeresésétől, kamaszkori zaklatottságától kibillenve, valami disznóságot mond vagy csinál. Szólok neki, jelzem, hogy ez nem helyes, de nem hiszem, hogy direkt ellenem tette vagy mondta. És egy mondat nem hagyta el a számat, amióta az enyémek is ebbe a korba léptek: „Te jó ég, mit hallhat/tanulhat otthon ez a kölyök, ha itt így viselkedik!” Mert precízen tudom, hogy mit hall, mit lát, és hogyan viselkedik és hogyan reagál, ha máshol van.
Amit a legjobban szeretek ebben a korosztályban, hogy már önálló véleményük van, hogy már majdnem felnőttek, és hogy ha – időnként ugyan némi taktikázással, de – felnőttként kezeljük őket, akkor felnőttként is viselkednek. Szó se róla, pont ez a nehéz benne, de ha sikerül megtalálni a hangot, a világot meg lehet váltani velük. És az érdekes az, hogy ha közel engedi magához a tanár őket, akkor azzal nem élnek vissza, hanem meghálálják. Legékesebb példa erre egyébként a fiam edzője, aki harmincvalahány éves, a fiúk tegezik, időnként ugratják, megviccelik, de a lehető legnagyobb tisztelettel. Nem, azt nem várom el, hogy egy iskolában tegeződés legyen, nem is lehet, nem tartom helyesnek, ezt sietek leszögezni. Én sokáig magáztam a diákjaimat, és csak amikor a fiam évfolyamtársai kerültek az osztályomba, éreztem furcsának a hangnemet, de néha még mindig kicsúszik a számon, mert nagyon megszoktam. És meg vagyok róla győződve, hogy oda kell figyelni, mit mondanak, mert félelmetes megfigyelő képességük van. Szó se róla, kritikusak, szó se róla, időnként igen nyersen fogalmaznak. Még nagyon sok tanulni valójuk van, leginkább a kritika megfogalmazásában, de ha lehántja az ember a neveletlen stílust, akkor nagyon sok megszívlelendőt mondanak. Még akkor is, ha magukkal szemben még nem annyira fejlett a kritikai érzékük. Vagy legalábbis nem szeretik hangoztatni. Mert ki szereti a saját rossz tulajdonságait még el is mondani?!
Tudom, hogy a pozitív dolgokra is kell emlékezni, azokat is kell emlegetni, mert nem lehet csupa szidalomból továbblépni, építkezni, de pont ez a rossz élményem ezzel az iskolával kapcsolatban, és erre akarom felhívni a figyelmet. Mert a srác egyszer-kétszer jött haza azzal, hogy „Képzeld, Anya, … „- és lelkesen ecsetelte, hogy mi volt. Ebből az egyik az első iskolai táborból hazajövet, ahogy szállt le a vonatról, ruhája és bőre cafatokban, táskáját húzva maga mögött rekedt hangon kezdte a fent nevezett mondatot. Hogy képzeljem el, egyedül bemehettek a városba és tojást vehettek, már miért tévedtek volna el?! (Anya utólag aggódott), amikor egyetlen út vezetett a kempingből a lakott településre, és persze, hogy volt elég kaja (Anya ezen is aggódott), de olyan jó buli rántottát sütni egy kölcsön serpenyőben, és a lányok ellen szerveztek számháborút, és maga az ofő ajánlotta, hogy kerítsenek siklót a zászlót rejtő lány rejtekhelyének kiürítéséhez, és fogkrémet is lehetett kenni a lányok kilincsére, … És így ment órákig. És az osztályfőnök, némi fáradtsággal az arcán, de elnéző mosollyal magyarázta, hogy ő próbálta a gyerekeket fent tartani este, de azok minden áron le akartak feküdni, már este nyolckor, és nem is érti, mitől vannak berekedve, amikor alig beszéltek valamit, azt is csak halkan csevegve. Szóval úgy jött haza a gyerek, ahogy egy tizenéves fiúnak haza kell jönni a táborból. Persze, mérgelődtem, hogy vigyázhatott volna jobban a ruháira, de mindegyiket ki lehetett mosni, az a néhány fél pár zokni, amit elcserélt a haverokkal visszacserélhető volt, amelyik póló meg elveszett, nem sírtunk utána, mert nem pakoltunk olyat, amiért kár lett volna. De az esetek nagy részében csak a negatív dolgok kerültek elő, csak ezekről kaptak/kaptunk visszajelzést.
Az alsóból felsőbe való átlépés annak is eredmény-visszaeséssel jár, aki ott marad az általánosban, hiszen új tanárok, új tantárgyak, új elvárások, hát még ha ez iskolaváltással is jár! Nagy ám a különbség alsó tagozat és gimnázium között, még ha értelmesek, jó hátterűek is a gyerekek. Amikor ötödikben (vagy hatodikban?) megnyerték az iskolai fizikai eszközkészítő versenyt, és az évzárón kezet fogott velük az igazgató, az egész iskola előtt, akkor a kisebb közösségben, az osztály előtt is lehet egy szót pazarolni (?) rá. És nem biztos, hogy eredmény érhető el, ha csak azt ecseteljük, hogy borzasztó, mennyit rontottak tavalyhoz képest!! Egy négyes becsúszott a bizonyítványba!
Tudom, hogy mennyit tettek ebben az iskolában a fiamért, azt is tudom, hogy a hálátlan kölyök csak a gondot okozta, mert visszabeszélt. Mindenféle gúny és irónia nélkül mondom azt, hogy Önök is tudják, mennyi jót adtak, mennyi jót akartak adni, álljanak itt azok a párbeszédek, mondatok, reakciók, helyzetek, amik a kevésbé sikeresek közé tartoztak, és amiket az érzéketlennek látszódó kölyök évekig emlegetett, vagy még mindig emleget.
A szeptemberi kezdés utáni első február, otthon:
„Képzeld, Anya, megnevettettük az ofőt! Tudtuk, hogy tud nevetni, mert a tanáriban, a többi tanárral már nevetett, de ránk épphogy mosolyog.”
Ötödik:
Elmegyünk kirándulni az őszi szünetben, családdal, barátokkal, az ő családjaikkal. Komáromban egy templomnál, az akkor ötödikes fiú lelkesen, és nála négy évvel idősebb, latint éppen akkor kezdő nővérével versenyezve olvassa a feliratokat, ki mennyit ért, mire emlékszik abból a két hónapnyi tananyagból. Anya boldog, így kell nyelvet tanítani! És hogy ez hogy jutott el addig, hogy: ”Jól van fiam, megadom a kettest, ha az eddig tanultakat ötösre tudod!” – nem értem.
Kicsit később, ennek a történetnek a folytatása, beszélgetés tanár és szülő között, a gyerek tudta nélkül:
Tanár:
– Mert a gyerek körülbelül érti, hogy miről van szó, de nekünk, nyelvtanároknak, ez nem elég!
Szülő: (Még próbálkozik, és nem mondja, hogy nekik, angoltanároknak, az, hogy a tanuló körülbelül érti a szöveget, egy ketteshez elég. Persze, ötöshöz nem, de a körülbelül értés az pont a kettes. Különben is, biztos rendetlenkedett a gyerek az órán, beleszólt, hátráltatta a munkát, valamivel fegyelmezni kellett. Meg biztos a latin más, mint az angol, azt csak tökéletesen lehet tudni.)
– Igen, tanárnő, teljesen igaza van, mit tehetünk, mi legyen, hogy javuljon a helyzet?
Tanár (Az akkor latinból egyest kapó, 12 éves fiú számára tanácsként):
– Olvasgasson Vergiliust!
Hatodik-hetedik, talán:
Tanmese egy órán arról, hogy Apa vesz magának (!) egy almát, a gyerek hazamegy és megeszi, lopás-e ez, vagy sem. A gyerek a helyzetet nem érti, mert olyan nincs, hogy Apa magának vegyen valamit. Az inkább előfordul, hogy Apa addig vár, hogy a „büdös kölök” egye meg, mondjuk az almát, amíg az félig megrohad, és akkor, hogy kidobni ne kelljen, megeszi „túléretten”. Így a gyerek (mit is hall, lát, tapasztal otthon?), magabiztosan közli, hogy ez nem lopás. De hát ez nem passzol bele a tananyag válaszába, indul az érvelés, amit nem nagyon ért a gyerek. A tanár végső érve az akkor 12 éves fiúhoz: „Előre sajnálom a gyerekeidet!”
Hetedik, vékony, halk szavú tanárnő,
… és a nagyhangú, idétlen kamaszfiú előveszi a tankönyvet, olvassa, tanulja, készül, igyekszik. Felmondja otthon a leckét, amit az addig eltelt hat év alatt egyszer sem. Határozottan becsüli, maga módján szereti a tanárnőt. Nem mutatja, legalábbis avatatlan szemek nem látják, pláne nem mondja, de órákat tölt a tantárggyal, mesél Anyáéknak, okuljanak ők is.
Aztán, már a második félév felé, hideg, borús napon, dolgozatkiosztás, javítás, és a kamaszfiú Barátjának nem sikerült annyira, amennyire szerette volna, hát a kamaszfiú kiáll a Barát mellett:
– Ez miért ennyi pont? Ott miért nem kapott még? És oda miért csak annyit tetszett adni? – küzd ezerrel.
Kifogyva az érvekből, időből, energiából, tanárnő végső érvvel áll elő:
– Tisztelj, mert én vagyok a tanár.
És a kamaszfiú, fel se fogva, hogy kihez beszél:
– Majd tisztelem azt, aki megérdemli.
Bang, telibe. Joggal érezhette a tanárnő, hogy ezt így nem lehet. Csak azt kellett volna figyelembe venni, hogy ez, itt, nem személyes volt, nem ellene volt, hanem a Barát mellett. Kár volt az osztályfőnökhöz menni vele, kár volt az intőért, kár volt a szülőt behivatni.
Nyolcadik-kilencedik, otthon, az egyik tanárról:
– Fogadjunk, hogy megint nem készült az órára! Azt mondta, hogy a tanáriban hagyta az óravázlatát, helyette inkább énekeljünk.
Ugyanarról a tanárról, máskor:
– Fogadjunk, hogy megint nem készült az órára! Azt mondta, hogy a tanáriban hagyta az óravázlatát, helyette inkább felolvas nekünk. Aztán, amikor nem figyeltünk, dolgozatot íratott abból, hogy mit olvasott. Persze, amikor hibátlan lett, nem írta be.
Tizedik, tanár a gyerekhez, akit nem is tanít, csak úgy, a folyosón:
„Nehogy már azt hidd, hogy amiért megittál egy üveg sört és elszívtál egy doboz cigit, már nagyfiú vagy!” – Én, mint nemdohányzó, egy dologban egészen biztos vagyok a fiammal kapcsolatban: Nem dohányzik. Érezném. A sört meg nem szereti. A vasárnapi ebédnél szokott kapni egy pohár bort. És karácsonykor is, még ha nem is esik vasárnapra.
Tizedik, tanár a gyerekhez, akit nem tanít, kapuban, késéskor:
„Hogy hívnak?”
Diák mondja a nevét.
Tanár, összetévesztve a gyereket egy, az iskolából eltanácsolt másikkal, meggyanúsítja, hogy miért nem a saját nevét mondja és nem hiszi el, amit a gyerek mond.
Kilencedik-tizedik, testnevelő:
– Gyere, mutasd be a ziccerdobást! (…) Helyes, így kell ötből ötöt bedobni. No most, akkor osztályzásra. Nem ment be, csak egy? Hát ez egyes.
Ugyanez a testnevelő, talán ugyanabban az évben:
– Függeszkedve másztál fel a kötélre? A lábaddal is kellett volna segítened. Kettes.
Ugyanez a testnevelő, tizedik:
– Köredzés. Rendesen csináld! Tudod nagyon jól, hogy a háromszor tíz az nem egyenlő a hússzal!
Diák, vigyorogva, mélyen átérezve a matematika eme magasságát:
– Nem is gondoltam!
Tanár: igen mérges. Hja, kérem, észrevették egy bakiját.
Tanár, tizedik, színdarabra készülve:
– Ki nem tud részt venni ebben a darabban?
Kamaszfiú jelentkezik, sejtve, hogy nem lesz az élsport mellett ideje a próbákra.
Tanár:
– Jó, akkor te valami rövid szerepet kapsz, te leszel a fa, vagy valami hasonló.
… és megkapta az egyik leghosszabbat.
Osztálytárs bátyjához a matektanár, 12. évvégén, felvételi, továbbtanulás, stb, előtt:
– Olyan messze vagy még a középszintű érettségitől is, mint Makó Jeruzsálemtől. Na jó, nem bánom, megkaphatod a négyes évvégére, de az érettségi nem tudom, hogy fog sikerülni!
Azóta tudjuk: emelt szinten 92%. Még szerencse, hogy nem hiányzott az az egy pont a felvételihez, de a gyerek majdnem elhitte, hogy ő hülye.
És nézem a 16 évest, ahogy készül a vizsgára, ahogy dolgozza ki a tételeket, és – nővére megjegyzése alapján – még élvezi is. És magyarázza nekem a keringést, a kiválasztást – bár nem szeretné kihúzni, és az immunrendszert, amit meg igen, mert az milyen érdekes. Ennyi örömöt nem is tudom, mikor láttam benne, tanulással, illetve tudással kapcsolatban. Talán akkor, amikor első általánosban jött haza és böngészte a régen ismert képeskönyveket és döbbent rá, hogy az a krikszkraksz, ami a kép alá van írva, az bizony kiolvasható, és azt jelenti, sima. No nem úgy mutatja ki a lelkesedését, mint hatévesen. Tíz év elszállt, és csak keveseknek mutatja meg, hogy valami érdekli, hogy valami tetszik neki.
És eszembe jutnak a kellemetlen, néha megalázó beszélgetések a gyereket tanító tanárokkal. Amikor az angolos olyan tempóban, hogy ő maga majdnem belealudt, hosszasan nyújtva közölte, hogy „Aaaaz aaaa baaaaaj aaa gyeereeekkkkeeel, hooooooooooogy naaaaaaaagyooon lasssúúúúúú.” Amikor a félév korrepetálás és látható javulás után a beteg kolléganőt helyettesítő kolléga minden vélt vagy valós sérelmét a telefonon tanácsért hozzá forduló szülőbe rúgja, majd, amikor az már hallhatóan a sírással küszködik, közli vele, hogy „Ha szépen megkér, akkor nem írok be egy dolgozatért két egyest, csak egyet!” És a szülő nyel egyet, és szépen megkéri a tanár urat, hogy legyen olyan kedves, és egy dolgozatért csak egy egyest írjon be. Majd, mint kiderült, ezután a beszélgetés után egy órával, vállveregető hangon közli a gyerekkel, hogy nem kell tőle félni, nem akar ő senkit megbuktatni. Egészen úgy tűnik, mintha örömét lelte volna abban, hogy valakibe képletesen belerúgott, és ettől megnyugodva már elnézőbb, barátságosabb.
És fülembe csengenek azok a mondatok, amiket a gyerek mond a korrepetálások után: „Képzeld Anya, egyetlen mondatával fél év homályt oszlatott fel!” „Képzeld Anya, egy órán át beszélt arról a tantárgyról, és mindent értettem!” „Anya, vágod mi az az erőkar? Már én is. Odabicegett az ajtóhoz, mondta, hogy itt nyomjam, meg ott nyomjam, és most már értem.”
Pedig a gyerek elismeri a tudást. Nem fog látványos lelkesedést produkálni, nem fogja azt mondani, hogy Hú! meg Haaa!, amikor lát valamit, csak otthon meséli el, mély tisztelettel a hangjában, hogy nem tudnak olyat kérdezni a földrajzostól, amire az ne tudná a választ kapásból. Azonnal bök a térképre és mondja, hogy Alsőbögyörőspuszta és Nemtudommi között mikor szüntették meg a vonatot, és hogyan is kéne az energiákat használni, és kérdezi meg, hogy tudom-e ennek vagy annak az országnak a népességét, településeit, és „vágom”-e a légkör mozgásait, mert ő igen. És csak ritkán veszi be azt, hogy nem emlékszem, magyarázd el. Leginkább az előbb említett témákban hagyja magát és meséli el a részleteket. Vagy utazás közben nézi a térképet és meséli, hogy mit tud a környék iparáról, népességéről. De ha rákérdez az ember, hogy „Szereted ezt vagy azt a tantárgyat?”, akkor azt mondja, nem. Kár. És sajnálom azt is, hogy nem mutatja meg a magyartanárnak a verseit, pedig igen jók. Persze, tudom, hogy elfogult anyai szemmel jók, de talán pont ezért lett volna jó, ha van annyi bizalommal egy tanárához, hogy megmutatja.
És kár azt mondani egy tizenkét-tizenhároméves társaságnak, hogy „Miattatok ment el a tanárnő az iskolából és hagyta itt a tanári pályát.” Még ha így is van, mire vezet, ha megmondom, ilyen hatalmuk van? Magunk között szólva, ha egy csapat tizenéves el tudja zavarni, akkor nem is biztos, hogy jó helyen volt. Mert mit kezdene egy kevésbé válogatott osztállyal? Mert ebben az iskolában a korosztály legjobb 10 százaléka van. A legjobb 10% családi és egészségi háttérrel. Ami kiderült abból (is), amikor a tankönyvtámogatásra jogosultságnak a kritériumairól szóló listát hallottuk: „1.) Három vagy több gyerek. 2.) … á, ezt nem olvasom, … ezt sem, ez borzasztó, szerintem ilyen nincs is az osztályban, á, ezt sem olvasom, ilyen sincs.” És egy laza kézmozdulattal el lett intézve egy másik iskolába járók 50-60%. Tisztában vannak azzal, hogy milyen „alapanyaggal” dolgoznak? Persze, így is hirdették meg. „Olyan családok gyerekeit várjuk, ahol a műveltség érték.” Megkapták. Azt is ígérték, hogy 11-12.-re már önállóan fog dönteni a gyerek arról, hogy mit is akar tanulni, és önállóan fog választani, saját belátásból dönteni. Ez itt és most nem sikerült. Még emlékszem arra a szülőire, amikor elhangzott a mondat: „Tizedikben el kell dönteni, mi lesz a hivatása a gyereknek, és már abban kell kutatni! És mi minden segítséget megadunk annak, aki megmondja, mi akar lenni.” De tessék mondani, akinek a választásban kéne némi segítség, azzal mi lesz? Az honnan kapja a segítséget? Ja, hogy nem ment oda és nem kérdezte meg? Ez egy ilyen korosztály. Nehezen nyílik, nehezen vallja be, hogy valami nem megy. És a kérdés annak a bevallása, hogy valami nem megy. Az már az utolsó jelzés volt, hogy az előzetes fakultáció választás kémia-angol után földrajz-művészettörténet párosítást adta meg.
Azt hiszem, ezek voltak, amik foglalkoztattak, foglalkoztatnak, amit most, hogy bedobjuk a törülközőt, el akartam mondani. Évek óta szóban van az iskolaváltás, a legváltozatosabb szövegkörnyezetben: „Nem megy ez nekem, keressünk valami könnyebbet!” „Nem lehet megfutamodni, gyerünk!” „Ha nem szeded össze magad, átviszlek máshova!” „Nem akarom feladni, az olyan gáz! Nehogy már ne tudjam megcsinálni. Mégis csak egy jó suli!” Döntöttünk és még mindig bizonytalan vagyok. Az a borzasztó ebben, hogy nem fog kiderülni, majd csak évek múlva, hogy jó döntés volt-e vagy sem. És nem tudom, hogy mit csinál az olyan szülő, akinek még ennyi köze sincs az oktatásról. Aki tanulatlan. Hány ilyen van az osztályban?
Sok jó is volt. Jó volt a kerékpár túra Szentendrére, még akkor is, ha anyáék teljesen kimerültek a végére, és jók voltak a szombati tematikus kirándulások, még ha nem is hallották a gyerekektől, hogy Szuper! Jó volt, hogy megszervezték a „kövérvizsgálatot”, amin kiderült, hogy a lusta, kövér srácnak jó az állóképessége, kár, hogy nem volt kontrol egy-két év elteltével. Nagyon jók voltak a táborok. Főleg az első. Amiatt és annak alapján szerveztek (egész ügyesen!!) augusztusi kirándulást. Nem volt ott mindenki, de aki ott volt, jól érezte magát. Kár, hogy nem voltak egy-két napos osztálykirándulások. Lehet, hogy jobban össze lehetett volna egyeztetni, mint a nyári tábort.
Nem tudok következtetést levonni, nem tudok végső mondatot írni. Csak Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? c. könyvének utolsó gondolata jut eszembe: „Hiába is kérdezi tőlem apa, hogy milyen ember lesz így belőlem, mert én sem tudom, pedig már sokszor gondolkoztam rajta. Lehet, hogy még növök öt centit, de hármat biztosan, és egy vagy két számmal nagyobb cipőt hordok, és remélem, megerősödnek a karizmaim, és szélesebb lesz a vállam, és szakállam is fog nőni. De azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit hasonlítok majd az anyura, és ha majd ők öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor újra fogják mutogatni a fényképemet, hogy ez pedig a nagyfiunk, biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban, mert világhírű, igen, ő az, aki bejárta és felfedezte, megnyerte és túlszárnyalta és megdöntötte, megtalálta és elfogta és megmentette, legyőzte és kikiáltotta, átélte és megzenésítette. És akkor majd mindenki köréjük gyűlik, és csak csodálkoznak és ámuldoznak, hogy nahát, ez volna a maguk fia?! Szinte hihetetlen! Büszkék lehetnek rá! És akkor végre apukám se fogja azt mondani, hogy tudtam, tudtam, előre megmondhattam volna.”
5 hozzászólás
Kedves Alba Júlia Klára!
Mivel Ön is tanár, tudja, hogy a tanárok is emberek. Jó emberek és rossz emberek. Néhányan szeretik a szakmájukat, a többség meg nem. Mint általában bármely más foglalkozást űzők. Én is voltam már olyan fogadó órán,hogy a tanár holt részeg volt és nem tehettem szóvá, mert a gyerek bánta volna. Mire a három gyermekem leérettségizett, ezer iskolai – tanárokkal kapcsolatos – rémtörténet halmozódott fel a családi legendáriumban. Az iskolák a felvételinél igérnek fűt, fát /akkor teljesen képben vannak mit szeretne a szülő és a gyerek/, aztán amikor már megkapták a tanulót, ebből szinte semmi nem marad. Csak a csalódás. Három gyerek, három iskola és ugyanaz a csalódás. Nem hiszem, hogy bármi változott volna, ha odaadja ezt a levelet. Akinek hatalma van a másik felett az ma nálunk általában visszaél vele, legyen a célpont felnőtt, vagy gyerek.
A mai magyar iskola kitünően felkészíti a diákjait a mai magyar valóságra. Aki pozicióban van, az a nyerő, az MINDENT megengedhet magának. Nem számít mit tudsz, arra vagyok csak kiváncsi, hogy mit nem tudsz. Akkor aztán elkaptalak, megalázlak, elveszem a kedvedet attól, hogy esetleg többet tudj nálam az adott témáról.
A gyerek, mint képlékeny agyag formálódik a kezek alatt, amikkel kapcsolatba kerül. Ha a soha fel nem adott iskolai leckét képes volt megtanulni, akkor mire végez a tanulmányaival tökéletesen be tud illeszkedni a társadalomba. Ha meg nem tanulta meg az önmenedzselésnek és a taposásnak a természetét a suliban, na akkor nézhet, hogy mire viszi a munkahelyén / ha egyáltalán lesz neki olyan/!
Kedves Júlia!
Ilyen hosszú anyagot nemigen szoktam elolvasni, mivel eléggé „fáradt” a szemem. De ahogy előbb beleolvastam itt-ott, mégis végigmentem az egészen. Én nem lettem pedagógus, pedig apám és három fiútestvérem ezt a „szakmát” választotta, tehát ilyen légkörben éltem és nevelkedtem, ezért én is sok mindent közvetlenül tapasztalhattam.
Nagyon részletes, nagyon érdekes az írás. Az szűrtem ki belőle, hogy aki ezt írta, ért a gyerekekhez, ami igazán nem könnyű, ha ráadásul éppen azt a bizonyos rázós kamaszokat szemelte ki valaki magának. Ezt a kort nehéz megérteni, de aki azt a hivatást választja, akkor annak mégis nem csak megismerni, megérteni is kell őket.
Olvasás közben eszembe jutottak azok a hírek, amelyek mindenkiben félelmet, borzalmat váltanak ki, amikor halljuk, hogy valamelyik iskolában megpofozták a tanárt, megverték a tanárnőt, stb.
Folytatom.
Valóban borzasztó, és ilyennek nem volna szabad megtörténnie.
De én ilyenkor mindig fölteszem a kérdést: hogyan lehetséges olyan helyzetet teremteni, hogy ilyen megtörténhessen. Ott, azokon a helyeken nincsenek-e olyan gondok az oktatógárdában, ami mindezeket előidézheti?
Nekem is három gyermekem van, átestem a szülői aggodalmakon, amikor iskolába jártak előbb az általánosba, majd a közép- és felső szintű oktatási intézményekre is gondolok.
Olyan sok, szinte minden az intézményekben tanító-oktatóktól függ. Az iskolában kialakult szellemiségre. Ismertem olyanokat, akik lelkesen, minden erejüket-idejüket áldozva, neveltek és oktattak, akik nagyon sok gondot levettek a szülők válláról, nem irkáltak be korábban az üzenő-füzetekben olyanok miatt, hogy a gyerek „hógolyót dobott a folyosóra”, pedig lehet, csak véletlen volt, nem oda szánta.
Folytatom.
Ilyeneket nem lehet ott, azonnal elintézni, ehhez kell szülői segítség?
Olyan lányosztályos férfi-osztályfőnökkel is találkoztam, aki lemaházta az osztályához tartozó lányokat, akik nem mertek hozzá kérdéseket föltenni, mivel gúnyolódott velük. Nem sorolom.
Ilyen emberek mellett milyen kép alakulhat ki a növendékekben?
Viszont több olyan pedagógussal is kapcsolatba kerültem gyermekeim által, akik szakszerűen, szívvel-lélekkel végezték feladatukat, elintéztek és megoldottak minden rájuk háruló felmerülő gondot, akik megértették a rájuk bízott gyerekeket, tudták őket az oktató munkájuk mellett nevelni, hatni tudtak rájuk. Miért? Mivel erre a pályára való, igazi szakemberek.
Nem hiszem, hogy valamelyik tanítványának eszébe jutna hogy ilyen pedagógust-tanárt valamelyik megverne.
Üdvözlettel: Kata