Gondolatok a Női életről

Jelenlegi életünk mindenkinél ugyanúgy kezdődik. Ez örök Igazság, megcáfolhatatlan. Az isteni egységből kiszakadt lélek, miután megírja sajátos élettervét, – nevezzük Sorsnak-, testet ölt. Két ember, egy férfi és egy nő, itt lenn a Földön, szeretkeznek, egymásba olvadnak. Fizikai szinten mindenképpen. Az ondósejtek –főleg az az egy- egyesülnek a petesejttel. Jobb esetben a fizikai egységen kívül létrejön a szellemi, s lelki egyesülés is. Az éppen megszületni akaró lélek ilyenkor már rég messziről figyeli leendő szüleit, „szorgosan” jegyzetel, hogy minden úgy történik-e, hogy az az ő eljövendő élettervében szükségeltetik. S nem előbb, nem később, pontosan akkor, amikor kell, lezuhan az Evilágba. Amint fent, úgy lent. Az Evilág helyett, hogy pontosan fogalmazzak, először az anyja méhébe zuhan. Sötétségbe. Pont azért, hogy röpke kilenc hónap alatt újraélje, újra tapasztalja az evolúció minden lépcsőjét.
Ekkor ő már tudja, amit még senki más nem tud. Női, vagy férfisorsot fog-e élni?!
Én most férfiember létemre a női életről, női sorsokról szeretnék beszélni. Hogy miért, azt nem tudom pontosan. Illetve tudom, mert sok mindent, sok kérdésemet, melyet senkinek nem tudok feltenni, azt majd eme fehér lapnak teszem fel. Vegyük sorra, hogy alakul egy általános női élet. Azért írom, hogy általános, mert kivételek mindig vannak.
Attól a pillanattól kezdve, hogy egy nő megszületik, már kislánykorában azt verik a fejébe, hogy te a gyengébbik nemhez tartozol, s pont. Ez gyermekkorban még jelent nagy problémát.
Az első hely ahol egy kislány szembesül azzal, hogy ő merőben más mint fiútársai, az a bölcsőde, jobb esetben az óvoda. De már akkor elég keményen, fizikai szinten kell ezt megtapasztalnia. Nem játszhat azzal, amivel a fiúk, s ha felügyelet nélkül játszanak a gyerekek, már akkor a fiúk részéről jön a mondat, ami végigkíséri a nők életét, hogy az nem lányoknak való, amivel éppen ők most foglalatoskodnak. Nem tudom, hogy juthattunk el idáig. Bár az egész történelem során ez így volt. A nők a másodrangúak, asszony állatok, akik azért vannak, hogy szolgálják a teremtés koronáját. De térjünk vissza még a kislányokhoz.
Az iskolában még jobban erősödik a nemek közti ellentét, de itt már a lányok is rátesznek egy lapáttal, ők is csak lányokkal hajlandóak játszani, a kiközösítettek közösséget kezdenek alkotni. Egészen a nemi érésünk pillanatáig tart ez a kettősség. Akkor aztán a teremtés koronája úgy rohangál a női nem után, mintha az élete függne tőle. S függ is, nem egyszer, nem kétszer, főleg a férfiember élete során. Egy férfi mindig jobban függ a nőtől, mint a nő a férfitól. A nők, maximum anyagilag függnek a férfiaktól, de lelkileg sohasem. Egy nő egymagában sokkal erősebb lelkileg mint tíz férfitársa. S ez így van rendjén, mert a nő az életeket hoz a világra, s neki kell erősebbnek lennie, neki kell legyen a nagyobb túlélő ösztöne. Mert gondoskodik, felelősséggel tartozik, s nevel is egyben. S a gyermeke, még hatvan éves korában az ő kicsi gyermeke marad.
Aztán megtörténik az első csoda, ami általában ma Magyarországon a nők többsége számára maga a pokol, s önfeláldozás. Mert, hogy is zajlik egy átlagos házasság napjainkban? Jobb esetben szerelemből összeházasodnak emberek. (a rosszabbik eset, ha mások kényszerítik őket házasságra, vagy egy nem kívánt terhesség miatt kell hamar gyorsan összeházasodni)
Elkezdik élni az életet, megvan a lakás, jön az első gyermek, majd a második gyermek, jön az első pofon, a második pofon, s mire a Nő észbe kap, már nem tehet semmit. Ha körülnéz, azt látja: Szenvedek hónapról hónapra, dolgozom, főzök, gyereket nevelek, eleget teszek különböző kötelességeimnek, többek közt odaadni magam a férjemnek, amikor ő kívánja, eljátszani az anyós-após előtt a boldog családasszonyt, eljátszani a boldog családot a férjem barátai előtt, s mindehhez jópofát vágni, megjátszani az igazi BOLDOG NŐT! S valljuk be, kedves férfitársaim, ez nekünk így a természetes, ehhez mi is asszisztálunk. Ez mi szerintünk így van rendjén és pont. Mint írtam ez csak az átlag. Vannak egészen kivételes helyzetek is. Amik lehetnek pozitívan, vagy negatívan kirívóak. Mert aztán vannak olyan férjek is, akik mindezek mellett még rendszeresen isznak, elverik a család pénzét, s ha jó a kedvük, akkor egy szeretkezés után, ha rossz a kedvük, akkor meg előtte még jól el is verik az asszonyt. Nem baj, ha a gyerekek látják, főleg ha fiúk, tudják meg az, hogy is kell egy nővel bánni.
Mikor számomra ez világossá vált nagyon nem tetszett. Az én véleményem szerint mindegyik szerepnek megvan a maga előnye, hátránya. De ez nem az kell legyen, hogy a férfiak előnye, hogy kedvükre alázzák a társukat, s a nőknek nem az a hátrányuk, hogy ezt el is fogadják.
Szerintem férfinak, s nőnek ki kell egészítenie egymást. Ami bennem megvan, azt neked adom, ami belőlem hiányzik, azt te adod nekem. Így leszünk teljes emberek, így élünk harmonikusan egymás mellett, mint Társak. Nem, mint férj, s feleség, hanem mint Társ. A velem élő nő az legyen az én társam, ismerje minden titkomat, lássa a gyengéimet,s támogasson, ha kell, de mindemellett ahol erős vagyok, arra támaszkodjon, s ismerje is el.
Cserébe ugyanezt tudom neki biztosítani. Az én sorsom az övé is, az ő sorsa az enyém is, s így lesz nekünk kettőnknek közös Sorsunk. Ahol nem egyéni döntések alapján forog az idő kereke, nem beletörődéssel, megalázással, hanem az Együtt csodálatos élményével.
Én úgy döntöttem, más leszek. Próbálok egy kapcsolatban nem uralni, s uralkodni, hanem egyenrangú félként kezelni a másikat. S tisztelni is. (s tiszteletem jele, nem a pofon) Én azt is szeretem, ha szeretkezés közben sokszor az van, ami a másiknak jó. Ha az ágyban félre tudjuk tenni önzésünket, s tudunk a másikra figyelni, ha hagyjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy most a másiknak jó, annak meg lesz az eredménye! Részünk lehet a testi lelki egyesülésben. A Nő beenged minket a saját lelkébe. De csak akkor, ha önfeledten szeretkezem vele, ha önmagamat feláldozom, s előtérbe helyezem a másikat. Ez lehet az első lépcsőfok.
A második, ha bármi amit a másiknak teszek az engem örömmel tölt el. Örüljünk annak, hogy ma reggel nem nekünk főzik a kávét, vagy csinálják a reggelit, hanem mi készítjük el annak, akit szeretünk! Mert adni a legnagyobb öröm. Erre nekem is csak most kellett rájönnöm, mikor benne vagyok egy olyan párkapcsolatban, ahol Társai vagyunk egymásnak. Bármit teszek a kedvesemnek, az engem örömmel tölt el, s a boldogságot akkor érzem, mikor célhoz ér az amit adni készültem. Messze nem anyagiakról beszélek, sőt! Az anyagiak semmit nem érnek, ha nincs bennük érzelem, s egy fél alma is vacsora gyanánt adhatja a legnagyobb boldogságot, mert akitől kapom, az telve van érzelemmel.
Mindent összevetve, én próbálom úgy élni a párkapcsolatomat, ahogy fentebb leírtam. Az is szilárd meggyőződésem, hogy az igazi házasságok a mennyben köttetnek. Nem akkor, amikor az oltár előtt állunk a földön, hanem még születésünk előtt, mikor megtervezzük életünket, s akkor úgy döntünk: Én ezt az életet melletted csinálom végig, mert a Sorsom csak így lehet teljes. S ezt érzi a másik is. Ha ez nem így van, akkor csak ideig, óráig leszünk itt együtt, egy perccel sem tovább, mint ameddig kell.
Egy baj van csak, kedves Embertársaim! Tudják, mi az?
Hogy a nők nem mernek boldogok lenni! Ha belekerülnek egy szokásos női sorsban, ahol ők boldogtalanok, s a szabadságuknak se híre se hamva, akkor nem mernek lépni. Nem kell nekik a jó! Beletörődnek abba, hogy ez így helyes, ahogy van. Megvernek? Megaláznak? Összetörnek emberileg, s lelkileg? Úgy elvesztettem Önmagam, hogy azt se tudom, mihez kezdjek? Nem baj, ennek így kell történnie. A nők nagy része igen, sajnos beletörődik ebbe a saját „Sorsába”. Pedig biztos vagyok benne, hogy messze nem ez lenne a nők sorsa. Az nem lehet, hogy egy élet erről szóljon. S lám, mégis! Mert mi van akkor, ha egy boldogtalan, összetört asszonyra rámosolyog a szerelem egy kívülállótól? Az esetek többségben semmi, ah mégis, akkor az csak ideig, óráig tart, mert a „család” hazavár, s „különben sem tehetem ezt”. „ Ja, hogy boldog vagyok, s szerelmes, az nem számít! Az számít, hogy a pofonokat kapjam, s mindenki szívja a véremet, aki körülvesz! Mert, hogy nem szeretnek, az biztos. Csak kihasznál mindenki, még a saját gyerekem is. Rám csimpaszkodnak, úgy elszívják az életerőmet, hogy levegőt nem kapok. De ez a normális, ez a női Sors.”
Mi van akkor, ha egy nő mégis fellázad? Mert a diktatúrák még egy családban sem tarthatnak örökké. Ha fellázad egy nő, főleg, ha egy férfi van a háttérben, mindenki rosszallóan, kérdőn néz rá. Hogy tehetted ezt? Miért is? De hát Neked kötelességeid vannak! Mi az, hogy szerelem? Az úgyis elmúlik, s csöbörből vödörbe kerülsz! Ezek a hangok nem mások, mint a „Te meg merted tenni, én nem merem, s irigy vagyok” szavai. Ezt mondják azok a nő társaink is,, akik elméletben támogattak minket, s mikor lépünk, ők néznek a legkerekebb szemekkel ránk.
Aki lép, azzal két dolog történhet: Vagy belekerül szintén egy ilyen helyzetben, vagy jobb esetben megtalálja saját békéjét, s az élete helyett elkezdi élni a Sorsát. Hogyan tudjuk, hogy jó úton járunk-e, azt nem tudom, csak sejtéseim vannak. Ha például senkivel, semmivel nem foglalkozva megyünk előre, hogy szabaduljunk a boldogtalanság láncaitól; ha nem félünk, hanem magunkba meg vagyunk győződve cselekedetünk helyességéről, akkor jó úton járunk.
Ha találunk egy Társat, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk; ha mellette szabadon élhetünk, s kiteljesíthetjük Önmagunkat; ha én a mennyekben járok, s álmokat kergetek a Társam visszaránt a földre; ha a másik nagyon lennt van, akkor alászállok én is a mélységeknek, s felemelem. Ha ez így működik, biztos, hogy a Társunkkal vagyunk. Meg kell tanulni a másikban nem a Nőt, vagy a Férfit látni, hanem az Embert, s a lelket. Ha ez megtörténik, akkor teljesen egyenrangú félként kezelem a másikat saját esendőségei ellenére is szeretem, s ahol tudom, segítem. Meglátom a Sorsát, s felismerem, hogy közöm van hozzá.
S amíg élünk, együtt élünk, s mindvégig érzem, hogy Ő az, aki mellett lennem kell, mert szabaddá tesz, s Boldoggá.
A nők helyett soha senki nem választhat. De ha választani kell, akkor merjenek választani, s változtatni. Ez az első lépcső a Boldogság felé. A többi lépcsőfokon, már kéz a kézben megyünk felfelé.