Ha mögötted nincs senki, nem fog sikerülni semmi…

(Interjú egy elfeledett zenésszel)

Kollár Árpád, a Golf együttes énekese, majd basszusgitárosa volt. Ilyen nevű zenekar, mint utóbb megtudtam, több is volt az országban. Számaik merészek voltak, legalábbis az akkori megítélés szerint (A hülye csajokból most már elég, Nem tud engem senki félretenni, A kurva életbe, Ha mögötted nincs senki, nem fog sikerülni semmi). Az akkori bandák nagy része eltűnt a süllyesztőben, ma már nem ismerjük a nevüket.
A 70-es években az underground zenei irányzatok képviselői még jóval keményebb munkával szereztek hírnevet, mint a rendszerváltás után alakuló csapatok. Az akkori zene, és a későbbi irányzatok még a lázadás, az erő, az újdonság erejével hatottak, ebben az időszakban született meg a metál és a kemény rockzene. Erről az időszakról, a zenei életről, és az underground szubkultúráról kérdeztem Árpádot.

Hogyan kezdtél el zenével foglalkozni?
Gimis koromban tánciskolába jártam, de igazság szerint csak melegedtem ott, nem tanultam semmit. A táncot csak akkor élveztem, amikor Beatles-számokra táncoltunk. Egy ilyen alkalommal láttam először élőben zenekart játszani. Felfigyeltem rá, hogy élőben is olyan hangzást produkáltak, amit csak a nyugati rádióban hallott az ember. Osztálytársaim szintén zenélgettek, ezért tetszett meg ez a világ.

Össze tudtad egyeztetni a zenélést az iskolával?
Igen. A gimnáziumot estin végeztem el, a 27-es számú ipari iskolába jártam. Estin több a szabadidő, mint nappalin.

Mit szólt apukád a zenéléshez, az életviteledhez?
Kiabált, veszekedett, mérges volt.

Mesélj az akkori időkről!
Az elején volt pár zenekarom, de a végén már csak egyedül zenéltem. Így könnyebb volt, mert senkivel sem kellett egyezkedni. Volt szintetizátorom, gitároztam és közben énekeltem.
Még az egyik zenekarommal készültünk egy fellépésre, amikor Erdős Péter ránk szólt : Fiúk, a szövegekre vigyázzatok! Persze, hogy csak azért sem vigyáztunk.
Ellenőrizni nem lehetett, hogy mit fog játszani egy zenekar, amit a listára felírtunk, kamu volt, hogy engedjék a fellépést, ezután persze hogy nem azt játszottuk. Akkor egy szám után rögtön elküldtek, de a pénzünket megadták. Ezzel a névvel persze ezután nem léphetett fel az ember.
Ezután minden fellépésre új nevet találtam ki (Körözött, Felvágott, Csörtető).

Mi a helyzet a Fekete Lyukkal?
A híres Fekete Lyukba szinte végig jártam, annyi rosszat hallottam róla, hogy muszáj volt elmenni.
Eleinte ott is játszottunk párszor, de amikor új vezető jött, és én már banda nélkül, szólóban fel akartam lépni, az illetékes folyton lemondta az utolsó percben. Kihúzott a füzetből amibe a fellépők listáját írta.
A Lyuk bezárása után újra próbálkoztam. Nem jártam túl sok sikerrel.
Sok idő eltelt, amikor újra megnyitott a Lyuk, és lementem. Néhány lánnyal beszélgetésbe elegyedtem, és a dalainkat kezdték énekelni. Kicsit furcsállottam, mivel sosem léptünk fel ott ezekkel a számokkal. Kiderült, hogy az akkori vezető sokszorosította, és árulta az általam leadott kazettát (Csörtető zenekar néven).

Szerinted miért nem sikerült nagyobb karriert befutnotok? Mi történt veled azóta?
Ma már minden a keresetről szól.
Akkoriban valahogy más volt minden… nem is tudom, volt valami a levegőben, amit most már nem lehet érezni.
Az egész már csak „üzletszerű kéjelgésről” szól, üzletemberek kezében van az egész zeneipar.
Régen a bandáknak volt egy zenekarvezetőjük, aki elintézte a fellépéseiket, aztán szépen elrakta a pénzét, de nem szólt bele semmibe. Utcai harcok folytak egy hely, egy fellépés megszerzéséért, ma már az egész csak üzlet, az utolsó fillért is kisajtolják az emberből.
Egyik alkalommal elhívtak fellépni a Metro klubba. Az akkori bandám már otthagyott, vitték a cuccaikat is, ezért új embereket kerestem. Az egyik srác, akit kérdeztem, hogy jön-e fellépni, azt a választ adta, hogy még meggondolja. Ö persze nem jött. Húsz év múlva találkoztam vele, mondta, hogy zenélhetnék együtt. Nem mondom, jó sokat gondolkodott. Akkor engem már nem érdekelt a zenélés, belefáradtam, de jártam koncertekre. Sokáig szabadon röpködtem, mint egy madár.
50 éves koromban voltam a legboldogabb, de ezután jött az első nagy pofon, édesapám meghalt. Vége lett a bulizásnak. Azóta anyámat ápolom, de még most is elnézek néha egy-egy koncertre.