Huszonöt-harminc éves lehetett, és anya. A fia akkor még óvodás volt. Gyakran beszélgettek róla az óvónőkkel, dajkákkal.
– A kicsi Karcsika megint összeverekedett egy társával ma délelőtt – mondta neki az óvónő – Rakoncátlan kis lurkó, nagy kópé lesz így belőle!
Sokszor hozták ezt már szóba, akkor is megértette a célzást. Egy kemény apai szó többet ér, mint egy esetleges anyai pofon. Ő Karcsika anyja, mindent megtesz érte, de apja nincs a gyerekének.
Hosszú idő telt el, sok minden megváltozott azóta. Karcsika – aki még öregkorára is Karcsika marad számára – felnőtt férfivá érett, most akarja bemutatni a barátnőjét. Eddig egyetlen barátnőjét sem akarta bemutatni. Felemelte a kávéscsészét, kortyolt belőle.
A lányt szimpatikusnak találta, saját magára emlékeztette. Fiatal volt, közvetlen és naiv. Legalábbis ő annak gondolta.
– Lefogadom, hogy megint csupa mocsok a kocsid, amivel ezt a szerencsétlen teremtést idehoztad! – fordult egyszer csak a fiához – Fogd a vödröt, szivacsot, kefét, menj, takarítsd ki azt a járgányt!
Látta ahogyan Karcsika és a lány kérdően, riadtan tekintenek egymásra. Ezt jó jelnek vette.
– Na, Gyerünk, gyerünk! – Majd amikor ketten maradtak a lányhoz fordult:
– Tudod, Karcsika kis korában elég rakoncátlan volt, időnként szigorúan kell ráparancsolni, hogy csináljon valamit – ezt nem magyarázatnak szánta, egyszerűen elmesélte.
– A fiad ezt nem így mesélte, szerinte ő mindig szófogadó, amolyan mama kedvence kisfiú volt.
Elmosolyodott. Nem azon amit a lány – Betti – mondott, hanem azon, hogy fiadat mondott. Vajon hogyan szólíthatja, Karcsinak, Karinak, Karesznek? Azon mosolygott leginkább, ahogyan elképzelte, a fia és a lágy összebújnak, és Betti azt súgja a fülébe: – Szoríts magadhoz Károly!
– Amikor fiatal voltam, hiszékeny voltam – folytatta komolyabban – Elhittem annak a srácnak, aki akkor csapta a szelet nekem, mindent. Abból a kapcsolatból született Karcsika.
Kis szünetet tartott, Betti arcát figyelte, majd folytatta:
– Elhagyott még a szülés előtt. Karcsika soha nem ismerte a vér szerinti apját. Óvodás koráig nem is érdekeltek a férfiak, de akkor rájöttem, hogy nem jó, ha apa nélkül nő fel. – Kissé fagyossá vált a hangulat, oldani szerette volna – Te hogyan szólítod Karcsikát?
Betti a beszélgetés eddigi alakulása miatt valószínűleg másra számított, váratlanul érhette a kérdés.
Látta a lány arcán a tanácstalanságot, bátorítva folytatta:
– Mit lihegsz a fülébe miközben magadhoz szorítod? Talán azt, hogy még Károly?
Betti hangosan, önfeledten elnevette magát:
– A Karesz soha nem mondta, hogy ilyen jófej anyukája van! Amikor mesélt rólad, mindig egy mamuszkás vénlánynak képzeltelek – hirtelen rádöbbenhetett, mit is mondott, kétségbeesetten harapta el a folytatást.
– Mitől ijedtél meg? Én is tudom magamról, hogy akkoriban eléggé besavanyodtam. Karcsikának nem volt apja, mellettem nem volt férfi aki a támaszom, támaszunk lett volna – majd kacsintva hozzáfűzte – És akinek a fülébe liheghettem.
Látta Betti arcán a mosolyt, érezte ahogyan cinkosokká kezdenek válni, akik kibeszélik a fiát.
– Nekem a Karesz azokból az időkből csak azt mesélte, hogy minden sráccal verekedett, minden lánynak ráncigálta a haját – Mondta Betti, majd érdeklődő arccal folytatta – De ilyesmiket nem említett.
– Persze, mert nem is tudott róluk, pedig akkoriban sok kalandom volt. Mindegyiknél azt hittem, megtaláltam az igazit mind nekem, mind Karcsikának. De futó kapcsolatnál tovább egyik sem jutott. Amikor megtudták, hogy anya vagyok egy óvodás gyerekkel, mindegyik valahogyan véget ért. Már iskolás lett, amikor ezeknek a kalandoknak vége szakadt.
– A Karesz mesélte nekem, hogy alsós volt, amikor lett apukája. Mindig csak úgy pereg a nyelve, sokszor alig lehet érteni amit mond, de amikor róla beszél, mindig lassabban, elgondolkodva mondja. Szép, kerek szeme van a Karesznak, de olyankor szinte csillognak. Te is észrevetted már ezt?
Jóleső érzés töltötte el. Betti ismeri a család életét – Karcsika nem szokott róla mesélni, csak annak, akiben nagyon megbízik. És a lány észreveszi a fia érzéseit, figyel rájuk.
– Mármint, hogy szép szeme van? Nem is győztem hessegetni a lányokat miatta! – mosolygott cinkosan Bettire – Vagy, hogy szerette Sanyit? Tudod, én vagyok az anyja, pelenkás kora óta ismerem, látom minden nap. Ti fiatalok sokszor megpróbáltok titkolózni előttünk, de egy jó anya előtt nincs titkotok. Csak ránézek a fiamra, és már tudom is, mire gondol, hogyan érez.
– Ezt már nekem is mondta anya, de nem hittem neki. A Karesz pedig még meg is esküdött, ha akar, bármit el tud titkolni előled.
Felkacagott, majd legyintett Betti felé.
– Hogy ti fiatalok milyen naivak vagytok! De ne bánkódj emiatt lányom, ez adja az élet szépségét! Amikor elveszik a naivság, sokkal szürkébbé válik a világ. Ezt tapasztalatból tudom.
Direkt használta a lányom megszólítást, és tudta, ez nem kerülte el Betti figyelmét sem.
– Láttam akkor, hogy Sanyi és Karcsika igazi, boldog apa-fia kapcsolatban vannak egymással. Ezek voltak a legszebb éveink, de sajnos tudtam, ez nem tart majd örökké. Sanyi amolyan kalandor típus volt, már amikor egy család lettünk, akkor is csak azt reméltem, sokáig marad mellettünk. Nagyon megértették egymást Karcsikával, ezért is tartott olyan sokáig ez a kapcsolatom. Alig pár éve hagyott itt minket. A vérének már addig sem tudott parancsolni, de szerintem mindenáron meg akarta várni, amíg Karcsika felnő.
– Biztos igazad van, a Karesz mesélte, hogy mielőtt itt hagyott titeket, még a lányokat mustrálgatták. De az olyan lányokat, akik hozzá illenek, nem Sanyihoz. Akkor már inkább jó barátot látott Sanyiban, nem apát. És, hogy nem sokkal utána hagyott itt titeket. De ő is boldogan szokott mesélni azokról az időkről, amikor Sanyiban még az apját látta.
– Igen, tudom, hogy Karcsikában Sanyi mély, de nagyon jó nyomot hagyott – egész közel hajolt Betti füléhez, majd halkan folytatta – Jó apa lesz belőle.
Látta, hogy a lány erre a mondatára nem riadt meg, nem látszott rajta kétségbeesés. Inkább mintha kicsit elmosolyodott, megnyugodott volna.
Ekkor lépett be Karesz, kezében a vödörrel.
– Végeztem a kocsimosással. Látom, jól megértitek egymást. Miről súgtok, búgtok olyan lelkesen? – kérdezte kíváncsian.
– Arról, hogy milyen jó apa leszel – válaszolta azonnal.
Mindketten önfeledten nevettek, miközben Karesz megdöbbenve, egy vödörrel a kezében figyelte őket.
2 hozzászólás
Kedves István!
Nagyon tetszett ez a történet. Azontúl, hogy mai, jól ábrázolod a vizslató anyósjelöltet, a lányt, aki nem retten meg a fürkésző mamától. Üdv hundido
(nekem is van 2 fiam 🙂 – ilyen leszek én is? )
Szia hundido!
Hát, nem akarlak elkeseríteni, de előfordulhat, hogy ilyen leszel! 😉
Örülök, hogy jónak ítéled a lány és az anya ábrázolását.
Üdv: István