Ha tiszavirág volnék…

Ha tiszavirág volnék, csak egyetlen napom lehetne. Egyetlen nap arra, hogy megszülessek, éljek, szerelembe essek, majd végleg lehunyjam szemem. Egyetlen, rövid, boldogsággal és tragédiával átitatott nap. S mikor lemenne a nap, a szárnyaim megadnák magukat, testem pedig a sötét vízre hullana.
De ha tiszavirág volnék, nem aggódnék előre elrendelt sorsomon. Megszületnék, és a folyó mélyéről a felszínre törnék. Évekig növekedtem a világtól elzárva a feketeség rabságában, de szememet felnyitva a vakító fehérség csábításának engedve minden vágyam az volna, hogy láthassam a napsugarakat. Tudom, hogy öntudatra ébredésem a közelgő halálom első felvonása, de a felszín igéző, és meg kell tapasztalnom, mi van a víz felett.
Ha tiszavirág volnék, a felszínen bolyongva nem kellene attól félnem, hogy egyedül maradnék. Ezer és ezer társam várna arra, hogy eljöjjön születésének pillanata, a régóta vágyott szabadság beteljesülése. Egyszerre hagynánk magunk mögött fejlődésünk helyszínének fekete kriptáját, melybe sosem térnénk vissza. Felemelkednénk, és együtt élveznénk ki rövid életünk minden egyes percét. És nem volnék egyedül. Mindegyikőnkre várna egy társ, akivel együtt gondoskodhatnánk fajunk jövőjéről. Akivel megoszthatnánk értékes időnk drága pillanatait. Akivel boldogok lehetnénk arra a néhány órára, mely megadatott nekünk. Az egyetlen napunk arról szólna, hogy ezt a társat megtaláljuk. Ha ez sikerülne, akkor mámoros násztáncunkkal pecsételnénk meg sorsszerű találkozásunkat, mely az eleve elrendelt életünk fénypontja volna.
S ami ezután történne, az lenne az igazi csoda. Mert ha tiszavirág volnék, ilyen rövid idő is elég volna ahhoz, hogy valami nagy eseményben vehessek részt, hogy valami igazán rendkívüli dolgot tehessek meg ezen a világon. Mert utódokat teremtenénk, akik folytatnák ezt az életet, ezt a körforgást. És így ők is részesei lehetnének egy szabad és gondoktól mentes életnek.
De nem vagyok, és nem is lehetek tiszavirág. Ember vagyok, akinek még annyi nehézséggel kell megküzdenie a világban, hogy néha már azt kívánom: bár tiszavirág volnék, és csak egy napig élnék…