Gyerekkorom óta vonzódom a természethez, az erdőkhöz, hegyekhez. Nagyon sokat barangoltam a Bakonyban. Sok dolgot láttam, tapasztaltam. Már akkor világossá vált bennem azt amit a tv, a rádió, az úgynevezett vezető média, sugároz az nem nekünk szól. Azt amit az emberekbe plántálnak, az nem teljesen igaz, az csak egy pillanatnyi életképet sugároz elénk. A valós világ amiben mi élünk nem teljesen valós. Árnyékokat alkotunk, hamis képeket festünk csak azért mert lelkünk vágyódik egy szebb, jobb életre. Könnyebb hamis képet készíteni mint valamit teljes valóságában megváltoztatni azért mert egyszerűbbnek látszik. Valójában mindkét dologért ugyan annyit kell dolgozni, csak az egyik dolog mögött ott lappanganak a valós értékek, míg a másik mögött az üresség, a tévelygő világ embere.
Gyermekkoromban nagyon sokat jártam az erdőket, talán ide menekültem az ember elöl. Itt találtam meg azt a lelki nyugalmat amit szavakkal nem is lehet elmondani. Megpróbálom körül írni, mit is éreztem és érzek ha az anyatermészet ölében találom magam. Az a harmónia, az az egyensúly ami akkor és ott jelen van, kézzel fogható ereje, és léte szinte átjárja tested, lelked zegét-zugát. A természetességéből áradó egyszerűség pillanatképe. Igazi utat tud mutatni nékünk hogy valójában mi is az élet értelme. Megmutatja hogy mi emberek mennyire zajosak vagyunk a gondolatainkkal, mennyire nem vesszük figyelembe a világ rendjét. Reá világít arra hogy mennyire törékenyek vagyunk, és hogy eltörpülünk az univerzumhoz képest. Ezt fontos tudnunk mert sokszor hajlamosak vagyunk ezt feledni és sokszor úgy viselkedünk mintha a világ lenne érettünk. Pedig mi vagyunk a világért, mert mi magunk is részesei vagyunk a világnak, a teremtésnek, hát viseljük is úgy ezt a sorsot.
Lelkünk törékenységét, és érzékenységét mi sem jellemzi jobban mint az általunk felépített világ, mind szellemi, mind fizikai mivoltában. Próbálunk mindenbe rendszerességet vinni, mindent egyfajta képzeletbeli táblázatba bezsúfolni. Pedig a megoldás sokszor ott lebeg a szemünk előtt: A természet maga. A materiális megjelenésen kívül szükségünk van egy szellemi útmutatásra, egy mankóra amibe kapaszkodni tudunk. Ez a mankó az emberiség megszületése óta jelen van, sőt párhuzamos az emberiséggel. De nyugton mondhatjuk azt is hogy szerves része az éltünknek. Itt most nem egy emberi életről van szó hanem maga az emberiségről. Olyan furcsa lények vagyunk, szeretünk mindennek nevet, formát és színt adni, talán ez azért lehet mert így számunkra egyszerűbb elképzelni bizonyos dolgokat. Így jobban tudunk kötődni dolgokhoz. Talán így lehetünk a hittel is mely oly sok embert mozgat meg. Saját képzetünkre formáljuk a számunkra megírt sorokat, megrajzolt képeket. Ezzel nincs is semmi baj addig amíg nem válunk uralkodó, zsarnokoskodóvá, másokon akaratunkat érvényesítővé. Itt is mint az élet más területén is érvényesnek kellene lenni a békében való élethez. Ez a mai idő, ami most a jelen ez egyáltalán nem erről szól. Ma háborúk dúlnak, ember, és ember között, népek és népek között. Akár fegyverekkel vívják ezt a harcot, akár szavakkal, de mai világban már nem csak ezek a fegyverek léteznek, mert a gazdasági tényező is egyfajta fegyver, az nekünk embereknek nem válik előnyünkre. Sajnos kialakult egy olyan világrend amiből kifelejtették az embert. Azt az embert aki szerves része a teremtésnek, sőt ő maga, mint más teremtett lények képes arra hogy teremtsenek új dolgokat hozzanak létre. Itt van nagy szerepe a hitnek ami belőlünk árad, s aztán majd megvalljuk a világnak mit is hiszünk valójában, a lelkünk mélyén. Jó magam fontosnak tartom hogy higgyünk valamiben, valakikben mert számunkra nincs más út. A hitbe kell elvetnünk a reménység magját hogy aztán kikelesszük, és neveljük.
Maga a hit milyenségét, és hovatartozását nem áll módomban meghatározni mert mindenkinek saját magának kell eldönteni hova is akar tartozni, de egy amiben biztos vagyok a magunk kultúrájában kell otthon mozognunk, mert ez a mienk, ezt kaptuk örökségül. Ezt a nyelvet, ezt a földet, ezt a gondolkodás módot. Ha már magyarul szólalunk meg akkor legyünk is hűek az elődeinkhez, és őrizzük meg méltóképpen azt az örökséget amit kaptunk. Tegyük magunkévá ismételten a kultúránkat, ne feledjük el az ősi regéinket, mondáinkat. Emlékezzünk csak vissza a csodaszarvas mondánkra. Hunor és Magor két testvér, akik egy nagy vadász fiai, sőt mondhatni a föld első királya volt , a vadászok királya: Nimród! A csodaszarvas aki megjelent fénylő agancskoronájával és elvezette a testvérpárt eme hazába, a Kárpátmedencébe. A csodaszarvas aki agancsai közt hordja a napot, a holdat, és a csillagokat. Kiről regéket zengtek regüsök, igricek, javasok, látok, harsányok. Vagy itt van pl. az annyit emlegetett Turul madár. Aki Emese álmában megjelent, s egy vezért jósolt, vagy ha úgy tetszik mutatott néki, aki az ő gyermeke. A Turul madár aki a napból született, maga a nap gyermeke. A nap szülötte, Tengri fénylő jobb szeme. Attila a Hunok fejedelme ki címerében viselte, s pajzsán is hordta a sólymot. De ha már Attiláról szó esik, kit a rómaiak csak így hívtak: Az IsTen ostora. Szerintük IsTen büntetése volt a rómaiaknak. Hogy hogy kerül a filozófiai utazásunkba az ősi regék és mondák? Hát úgy hogy ezek az emberek, az az eleink is hittek valamiben, egy olyas valamiben ami felülmúlta a birodalmakat. Talán így maradhattunk életben, mind nyelvészeti, mind etnológiai szempontból. Nekünk kötelességünk ezt a vonalat tovább vinni és életben tartani, sőt élni a hagyományainkat. Mert ebben rejlik e nemzet ereje a kifogyhatatlan, és végeláthatalan erőben, és kitartásában. A Jó ŐsTen vigyázó szeme, és áldása legyen e nemzeten, s a világon, s így nekünk is van még jövőnk, és rengeteg tennivalónk!
Áldassék! Békesség! Nemzetség!