Hajlakk

Mit várhat az ember egy filmtől, amire a kövér nőnek maszkírozott John Travoltával próbálják a moziba csalogatni a nézőket? Röviden: nem sokat. Csak a véletlennek köszönhető, meg a Moziünnepnek, hogy most megírhatom, talán mégis érdemes jegyet váltani rá.
Tudni kell, hogy a Hajlakk egy 1988-as John Waters film újrafeldolgozása, kicsit giccsesen, kicsit túlozva, és nagyon zenésen. Tupírozott hajú, pöttyös szoknyás lányok, és hibátlan mosolyú fiúk éneklik és táncolják végig a film 112 percének jelentős részét, a furcsaság pedig mindebben az, hogy még ennek ellenére is szórakoztató. A főszereplő, Tracy (Nikki Blonsky) egy reggel dalolva ébredő, naiv túlsúlyos tinédzser, aki anélkül él bele a Balitmore-i kisvárosi egyszerűségbe, hogy bármivel is komolyabban foglalkozna, persze a táncon kívül. Minden délután a képernyő elé szögezi a Corny Collins Show elbűvölő házigazdája, és lelkes táncosai, s az is hamar világossá válik, hogy Tracy-nek egyetlen álma van: közéjük kerülni. Máris megvan hát az alapprobléma – hogyan érhet el, egy kövér, ám igen ambiciózus és tehetséges lány sikereket a televíziózás zárt világában –, melyet tovább árnyal a ’60-as évek igen jellemző, és egyre erősödő fekete-fehér konfliktusa, újabb központi kérdést vetve fel ezzel a film számára. Harcos-táncos főszereplőnk azonban az ügy mellé áll, így könnyen kitalálható, hogy a végkifejlet csakis pozitív lehet. Lelkesen csatlakozik az integrációt követelő négerek tüntetéséhez, és egy szemtelen rendőrt is fejbe csapkod a táblájával, melyen feketék és fehérek tökéletes összhangját hirdeti, hogy végül a Corny Collins Show-ból (a társadalmi normák jelképéből) egy hatalmas, boldogan mulató, mindenféle színű családot csináljon.
Még a szépséges szőke, ámbár gonosz lány (Brittany Snow), akit ráadásul tisztességtelen ex-szépségkirálynő, és egyben tévéigazgató anyja (Michel Pfeiffer) próbál egyre feljebb tuszkolni azon a bizonyos létrán, és kizárólagosan állítani a kamerák elé, nos, bizony még ő is kudarcot vall, hogy győzedelmeskedhessen minden és mindenki, ami és aki egy kicsit is más. Lett légyen szó akár a néger táncos kislányról, akár a főszereplő folyton nyalókázó, infantilis barátnőjéről (Amanda Bynes), aki végül önfeledten csókolja meg élő adásban az őt elcsábító fekete fiút, s boldogan rázza fenekét testhez simuló ruhájában újdonsült barátja oldalán. Itt kell megemlítenünk a legnagyszerűbb mellékszereplő karakterét, aki nem más, mint a nyalókázó lány szentelt vizet fröcskölgető, Bibliát lapozgató, bigott és megkeseredett édesanyja (Allison Janney), aki ugyan ritkán jelenik meg a vásznon, ellenben remek játéka feledhetetlenné teszi minden megnyilatkozását.
Az ugyan nem egészen világos, hogy miért volt szükség éppen John Travoltára a főszereplő hatalmas édesanyjának megformálásához, mindenesetre szerez néhány kellemes percet rózsaszín flitteres ruhájával, illetve állandó evési kényszerével. A tűsarkút azért nem vállalta be, jobb is talán, így is épp elég „stop the traffic”, viszont ezzel együtt szerethető figura, aki egy – talán mondani se kell – soványka dilibolt-vezetővel (Christpoher Walken) él boldog házasságban, melyet a kacérkodó tévéigazgató vörös ruhában lejtett tánca sem tehet tönkre, bármennyire igyekezzék is.
Két dolgot merek egészen nyugodt szívvel ajánlani a filmmel kapcsolatban: először is, hogy nézzétek meg, mert bár olykor kicsit fárasztó, mégis garantált a majd’ kétórányi szüntelen vigyorgás, mely olykor kacagásba csap át. Másodszor pedig, hogy véletlenül se pótszékről nézzétek az első sorból, mert az viszont már egyáltalán nem olyan vicces.