Civilizált társadalmunkban a harag, a gyűlölet, vagy az agresszió a mai napig elítélendő dolog, amiről a legjobb nem is tudomást venni, pedig könyöklős világunkban sajnos nagyon gyakran az erőszakosság, az agresszivitás jelentheti az előrejutást.
A harag, bármennyire is nem szeretnénk, az emberi természetünk része, amit el kell fogadnunk, még akkor is, ha nem tetszik. Nem egészséges, ha figyelmen kívül hagyjuk, vagy szégyelleni való dolognak tartjuk.
Egy alkalommal Jézus és a tanítványai nagyon éhesek voltak. Az útjukba akadt egy fügefa, ami sajnos nem termett az évnek abban a szakában, ami alapjában véve rendjén is van, mivel természetszerűleg nem teremhet állandóan az a szerencsétlen. Jézus viszont annyira dühbe gurult, hogy megátkozta a fát, ami hamarosan ki is száradt. Egy alkalommal pedig az árusokat kergette el a templom környékéről. Azt az esetet úgy jegyezték fel, hogy a haragja félelmetes volt.
Jézust azért hoztam fel példának, mert a szívjóságról elsősorban ő juthat az eszünkbe, ami egyáltalán nem véletlen. Ám látnunk kell, hogy neki is volt emberi természete, ami nem vonhatta ki magát az indulatok alól, s ettől még ugyanúgy szerethetjük őt, sőt még jobban is talán, hiszen hatottak rá a kellemetlen érzelmek, mégis meghalt értünk a keresztfán.
Társadalmunkban viszont elítéljük a haragot, mintha mi tökéletesek lennénk. Amikor egót, vagyis látszatot építünk, mindennél fontosabb számunkra, hogy jó benyomást tegyünk az embertársainkra. Szeretnénk kiegyensúlyozottnak látszani.
Különféle maszkokat hordunk tehát: máshogy viselkedünk, amikor a főnökünkkel beszélünk, és máshogy, mikor egy beosztottal vagy a családtagjainkkal. Ha pedig több ember is jelen van ugyanabban a szobában, akkor villámgyorsan cserélgetjük a maszkjainkat. Mosolygósból villámgyorsan komorrá válhatunk, vagy fordítva, attól függően, hogy kivel beszélünk éppen, és ez annyira ösztönössé válhat, hogy talán észre sem vesszük – ebből egy jó paródiát lehetne csinálni.
Lehet valaki nagyon nyugodt kívülről, ám ez közel sem azt jelenti, hogy belül is ugyanaz a helyzet. A szerepek ránk ragadtak, mint bolhák a kutyára, és akad, aki még önmaga előtt is szerepeket játszik. Úgy tesz, mintha semmi baja nem lenne, vagy ha van is, hát nem kell vele törődni, hanem el kell feledkezni róla – ezt hívják elfojtásnak.
Az elfojtás egy nagyon káros folyamat, mert ha az indulataink kikerülnek a tudatunkból, akkor tudat alatt élnek tovább és összeolvadnak – így lesz a haragból agresszió és gyűlölet. Ha valaki megsérti például az egónkat (tehát nem a valódi lényünket, hanem a szorgalmasan felépített látszatot), akkor a harag öngerjesztővé válik és gyűlöletté fajul.
Én nem állítok olyat, hogy ha mérgesek vagyunk, akkor rögvest kezdjünk üvöltözni, hanem azt mondom, hogy igenis foglalkoznunk kell az indulatainkkal, tudomást kell venni róluk, és meg kell tanulni civilizált módon kezelni őket. Ez lehet például aktív mozgás, nyugodt pihenés, vagy egy olyan tevékenység révén, ami örömet okoz, de nem káros. Lehet akár meditációval, vagy adott esetben egy pszichológus segítségével is, ha úgy érezzük, arra van szükségünk… és persze van rá pénzünk.
Még akkor is megtehetjük ezt, ha valaki lenézően figyeli az ilyesfajta tevékenységünket. Ettől ugyanis nem leszünk rosszabbak, legfeljebb a tekintélyünk csorbul, ám az úgyis csak egy látszat, és ha segítséget kérünk a bajban, az még mindig jobb, mintha elfojtanánk természetes ösztöneinket, amelyek e miatt idővel természetellenesekké válhatnak.
Nemrég hallottam egy esetről. Egy férfi úgy „kezelte” lelki problémáit, hogy rendszeresen megverte és terrorizálta az öccsét. Az öcsike egy idő után megunta, és némi alkoholtól vezérelve megölte a bátyját, majd feldarabolta. Ennyit az elfojtásokról. Kell ennél jobb példa az agresszió helytelen orvoslására? Utólag kezdték el vizsgálni, hogy az elkövető beszámítható-e, vagy sem.
Minden embernek több énje van, és ez még nem jelent skizofréniát. Az első énünk az, amit a társadalom ránk ragasztott – ez mindenféle szerepekből áll, melyeket elvárnak, vagy úgy érezzük, hogy elvárnak tőlünk. Ez az énünk a látszatra épül. De van egy másik részünk is, egy jóval ösztönösebb, állatiasabb. Gyerekkorunkban még sokkal erősebben mutatkozik meg, ám később megtanuljuk… nem irányítani, hanem elnyomni.
Ez a részünk tele van indulatokkal, ami a látszatvilágunkban elfogadhatatlan. De attól még létezik! Freud akkor ért el tudományos forradalmat, amikor rámutatott az emberi lélek elfojtott részére – itt már nincsenek szerepek, csak színtiszta érzelmek.
Egyes misztikusok szerint azonban van egy harmadik énünk is, ami még mélyebben van, mint az első kettő. Ez az isteni lényünk, de nevezik tudat felettinek, vagy felettes énnek is. Ha közel kerülünk eme részünkhöz, állítólag megszűnnek a szerepek, de még a különbségek is. Elvész az ego, mivel az a különbségekre épül, és nem marad más, csak a színtiszta szeretet és egyfajta misztikus áhítat, ami erősebb, mint a legforróbb szerelem.
Amit viszont ki akarok hozni ebből az egészből, az mindössze annyi, hogy ha indulataid vannak, ne hazudj magadnak, ne fojtsd el, hanem találd meg a módját, hogyan szabadulj meg tőle kulturált módon!
Ez sokkal jobb, mintha máson vezetnéd le, mint például az a munkás, akit letolt a főnöke, ezért hazafelé menet az első útja a kocsmába vezetett, majd amikor belépett a lakásába, rögvest megverte a feleségét, mert az „nem jó levest készített tegnap”.
A kontrolálatlan érzelmek miatt rengeteg dráma történik szinte minden percben, és mégse nagyon oktatják ki az embereket, hogyan kell kezelni az indulatokat. Pedig szerintem már a kisgyerekeknek is ezt kellene inkább megtanítani a sok felesleges dolog helyet. Az elmét túlterhelik, de a lélek nevelése valahogy kimarad a tantervből. A harag és az ingerültség értelmes levezetését ezért sajnos mindenkinek önmagának kell megoldania!
Vége
6 hozzászólás
Ezt nagyon jól összefoglaltad. Ha ilyet olvasok, kissé magamba is nézek. Velem is volt már olyan, hogy az indulatom máson vezettem le, azóta is szívből bánom, és próbálom úgy kezelni magamban a stresszt, hogy még egyszer véletlenül se máson csattanjon.
A szerepek és az álarcok, arra annyit írnék, mindig azon van az álarc aki az alárendelt szerepet játssza. (muszáj a neve, vagy az érdek) sokan visszaélnek hatalmukkal, elszáll az ego… A pénz a kapzsiság világában nehéz megtalálni a lelki egyensúlyt. Sokaknál a szeretet és az érdek összefonódik, és elvész az érzelem az a harmadik amiről írtál a tudat feletti.
Írásod minden tekinteteben elismerésre méltó. A téma pedig igenis aktuális!
Gratulálok!
szeretettel-panka
Köszönöm a hozzászólást! Az "álarcokhoz" még annyit hozzátennék, hogy nem csak az alárendelt embereknek van álarca, hanem sokszor a hatalmon levőknek is. A diktátor maszkja mögött ugyanolyan félelem húzódhat meg, mint az áldozatainak "hálás" tekintete mögött, mivel a hatalmát félti az illető. Aki "fenn" van, az nagyot eshet, azért agresszív! Több elfojtás persze nyilván azokban lesz, akik alkalmazkodnak, vagy tűrnek: egy spirituális tanító, Eckhart Tolle szerint pl. a nőknek általában erősebb a "fájdalomteste" mint a férfiaknak. (Mondjuk, ez se mindig igaz, de sok esetben a nők még manapság is több indulatot kénytelenek elfojtani, mint a férfiak.) Köszönöm a hozzászólást.
Filozofálgatni könnyű kedves Norton, a kivitelezés a nehezebb! Mert vagy nyíltan kimutatom haragom és csinálok egy kis galibát, (nem épp akkorát mint Jézus) utána meg én jól érzem magam, de nem szeretnek, vagy magamba fojtom és megüt a guta, de így már szeretnek. Na melyik jobb? Szerintem a szellemi nevelés fontosabb, mert magasabbrendű. Üdv. István
Ez a baj, István, hogy az emberek általában csak ezt a két megoldást ismerik. Nem tudják, hogyan vezessék le a haragjukat másképp. Azért fontos megtanulni valamilyen stressz oldó módszert, (ital és drog helyett), mert a tudat alá fojtott indulatok időnként önálló életre kelnek. Ezt nevezik fájdalomtestnek. http://reaterapia.hu/ezoteria/58-afajdalomtest.html
Egyébként mit értesz szellemi nevelés alatt?
Jó cikk, és abszolút aktuális. Talán több szó eshetett volna arról, h a harag és a gyűlölet nem ugyanaz a kategória. Jézus pl. haragszik a kufárokra, akik a templomban csencselnek. de nem gyűlöli őket. Haragszik a "fügefára" is, de őt se gyűlöli. Egyébként a "fügefa" alatt nem a fügefa értendő, hanem az olyan ember, aki nem képes "gyümölcsöt hozni" – megérteni a tanítást" De a "fügefát" se gyűlöli. A harag kell, a harag jó. Isten is sokszor haragudott az emberekre és küldött rájuk özönvizet, tüzes kén-esőt. Ez pozitív. Az apa is haragszik olykor a fiára, akit szeret. És az ember gyűlölhet valakit, aki annyira szeret, hogy az már gyűlölet. "Sár és gyűlölet van az alján minden igaz szerelemnek"
A harag és a többi érzés szerintem nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen "emberi". Felesleges harcolni velük. Egyébként nem csak haragot szoktak elfojtani, hanem sértettséget, csalódást, gyászt, szomorúságot stb. Ezek aztán "odalenn" fortyognak, mint a vulkán, mert nem "élték meg" őket. Nyugtalanná tesznek, megbetegítenek. Köszi, a hozzászólást.