Herotica

(Elkapkodott, szinte hevenyészett tudósítás a felolvasó estről)

Közeledett az idő. Igen, hiszen az mindig közeledik. Ha már távolodik, az baj, mert akkor eljárt felettünk. Ezért nem szerencsés a tizenkettes szám. Azt mindig elüti. A tizenhetesről eddig még nem derült ki ilyesmi. Legfeljebb csak annyi, hogy A Napvilág Íróklub erre a délutáni órára tervezte a felolvasás kezdetét.
Busszal közelítettük meg a helyszínt, nehogy a rengeteg vendég azt feltételezze, nekünk nagyon jól megy. Két utcával lejjebb mindenki leparkolta a saját egyszerű, hétköznapi sportautóját. Rám egy kicsit várni kellett, mert a terepjárómnak nehezen találtam megfelelően széles helyet.
De minden jármű jó helyen volt, és ültünk a buszon. Az ülőhelyeket természetesen eszünk ágában sem volt átadni. Nem érezte senki ehhez elég öregnek magát.
Ahogy befordultunk az utolsó kanyarban, hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Annyira hihetetlen volt, hogy le sem tudom írni! Ezért meg sem kísérlem.
A megállóból gyalog mentünk tovább. A művelődési ház előtti füves rész tele volt színes sátrakkal. Előző este óta itt aludtak azok, akik féltek, hogy nem érnek idejében a bejárat elé, az előadás kezdetére. A szemközti lakótelep felől már nagy tömeg gyűlt össze. Rendőrök tartották fel őket, nehogy szabálytalanul ellepjék a környéket. Jöttünkre azonban eleresztették az embereket. A sok rajongó csak erre várt. Rohantak, de sajnos nem figyeltek eléggé a lábuk alá, és sokan megbotlottak a kiterített piros szőnyegben. Virágeső volt. Több olyan leány is elesett, akikről kiderült, hogy Virágnak hívják őket.
Nagy küzdelem árán bejutottunk a terembe. Átvágtuk a tömeget. Bocsánat. Helyesebben, átvágtunk a tömegen. A fizikából tudhatjuk, hogy milyen fontos a tömeg? Annak hiánya erős, pszichés zavarokhoz vezethet. Viszont ha van, akkor pedig egyéb zavarokat okoz. A tömeg. Mi nem zavartattuk magunkat. Ők zavartak, szinte kergettek minket befelé. Odabenn összetolt asztalok. Üresen. Szóval, vacsora kihúzva. Majd telerakjuk a köteteinkkel. Egyik alkotótársunk még mérleget is, hozott magával. Párja október elején született. Tisztára mint a piacon. Médiapiac. Szerencsére halas kofa nem volt közöttünk, így egyetlen médiacápa sem veszélyeztetett minket.
A könyveket elkezdtük kipakolni, de letenni már nem volt módunkban, ugyanis azonnal szétkapkodták a bejutott érdeklődők. A ház igazgatója, látva a rengeteg embert, azonnal intézkedett. Két három telefon, és technikusok máris elkezdték összeszerelni a kivetítőket, zsinórokat, és egyéb kütyüket, hogy a kinn rekedt emberek is végig hallgathassák a felolvasó estet.
Az estet nem részletezem. 2010-ben úgyis film készül belőle. A nézők között ugyanis neves személyiségek foglaltak helyet. Álruhában voltak, és csak a program végén fedték fel kilétüket előttünk.
Hazafelé meghatódva zötyögtünk a buszon. Könnyű lélekkel, és súlyos zsebekkel. Nagyot kaszáltunk. Annyira elfoglalt minket, kitöltötte bensőnket a küldetés sikere, tettünk megint valamit az irodalomért, no meg a megélhetésünkért, hogy megfeledkeztünk a leparkolt autókról. Valóban a vasútállomáson szálltunk le a buszról. Nevetve gondoltunk arra, majd legközelebb elmegyünk értük.
A peronon egyedül álltam és néztem az ablakon keresztül ezt a remek, tehetséges csapatot, amint jobbra-balra rángatják a kalauzt, amiért nem nyitotta ki előttük az önműködő ajtót.
Amikor megmozdultak a vonat kerekei, magával ragadva a kocsikat, engem a meghatottság ragadott magával. Annyira, hogy térdre hulltam. Könnyes szemeimet törölgetve integettem alkotótársaim után. Percekig nem tudtam megmozdulni. Szemem sarkából még láttam, hogy az egyik pályamunkás sietve belép a közeli nyilvános telefon fülkébe. Biztosan fontos mondanivalója akadt. Én úgy döntöttem, nincs annyira hűvös, és elég a rajtam lévő zakó. Nem volt kedvem zubbonyra cserélni, ezért sürgősen hazafelé vettem az irányt. Lépteim a szívem ritmusára koppantak. De hamar ritmust váltottam, mert nem szeretem a tuc-tuc-tucat zenét.