(Lázár Ervin)
Mi emberek, tudatában vagyunk vagy sem, szüntelenül emlékezünk. A kérdés csupán annyi, hogy miről és hogyan. Vannak emlékeink, amik bevillannak és elillannak a semmiben, de néhányuknál, néhányukkal elidőzünk. Akár együtt is sétálhatunk a városban, leülhetünk velük a padra. Ha figyelünk, talán segíthetnek is látni, többet látni, szebbnek látni, élesebben látni, … észrevenni.
Határ, más ország, új élet, örök szerelembe vetett hit, boldogság… Megérkeztünk. Szembesülés a várossal, első benyomás. Néhány másodpercig átvillant az agyamon, hogy nem ez lesz életem végső állomása… Aztán újra az őrült lüktetés, a magam Kánaánjának éreztem azt a várost. Ó, Atyám, ez már a boldogság netovábbja, ez maga a Mennyország…
Egy hónap, két hónap, három hónap…Idegesség, nyugtalanság, szorongás, bizonytalanság. Mi ütött belém? Hisz mindenem megvan, „fénykoromat” élem. Butábbnál-butább magyarázatokat kerestem, holott a válasz lappangott, csak még magamnak sem mertem bevallani – honvágy. Napról-napra lassan olyanná váltam akár egy drogfüggő, aki vadul remeg, ha nem kapja meg a napi adagját. Próbáltam elcsitítani az érzést, marketinget s ilyenféle tinget-linget tanultam, arra képeztem magam, hogy egy multicég elvárásainak megfelelő alkalmazottja legyek. Kínai volt minden, nem értettem, nem szerettem, nem akartam.
Megijedtem, mert egy olyan énemet fedeztem fel, akiről nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezik. Addig nem tudtam magamról, hogy egy „földhözragadt” vagyok, Reményik és „társai” művei addig csak száraz olvasmányokat jelentettek, de most hirtelen nemhogy értem, de érzem őket. Sosem lobogtattam az ilyenféle érzéseimet, úgy vélem, a szülőföld iránti szeretetet bensőségesen illik megélni, nem üres szlogenekben. Alig mertem erről a változásról beszélni. Féltem, hogy nem találok megértésre. Féltem, hogy engem fognak hibáztatni. Féltem, hogy gyávának és gyengének tűnök… Felfogtam, hogy mekkora ára lesz annak, ha én innen most elmegyek…Gyávaság, bátorság, őrület lenne?
Várva vár a vár… Határ, már megint ez a „semmirevaló” ország, követem a sorsom, itthon. Amikor visszatérünk, hazaérünk, újra látunk, és újra emlékezünk.
Séta a várban. A régi házikó előtt hányszor elsétáltunk, és még mindig nem tudjuk, kinek jutott ki a biztonságból, amit hosszú évtizedek óta nyújt. Itt a legnagyobb mementó: a régi pad… Kopott, tán le is törött a sarka, de ma már büszke rá, hogy ő őrzi azt a belékarcolt szívet, a szerelmet, a pillanat emlékét, a titkot.
Azt hiszem, jó itt élni. Itt mindig van valaki, vannak valakik, akik miatt biztonságban érezhetem magam. Biztosan áll a közelünkben egy, ki megmarkolja az alkarunkat, ha megbillennénk. Ugyanez a kéz akár arcul is csaphat bántás nélkül, ha egy fénytelen utcába fordulnánk.
Az ókori várfalak befogadtak, vagy tán épp én akartam ideszületni. Elengedtek, ha mennem kellett, majd visszavártak, megbocsátottak. Egy vágyuk van titkon: csak fessetek újra, de ne cseréljetek le. Maradnék még…
1 hozzászólás
Kedves Maitreyi!
Soha nem volt erősségem a honvágy, de ezt olvasva úgy érzem sikerült átéreznem mit is érezhettél akkoriban. Még a végén 2000 km-re az otthonomtól, honvágyam lesz. Köszönöm 🙂
Ha honvágyam lesz, a te hibád ! 🙂