Ismét hajléktalanok

A hajléktalanok sorsát sokan szívükön viselik itt, a Napvilág Íróklubban, hiszen rengeteg vers, elbeszélés született róluk. Úgy látom, együttérzésben (legalábbis a klubtagok részéről) nincs hiány, sőt, amennyire lehetséges, apróbb támogatással, élelem, meleg ruha stb. is segítik/segítjük őket. Ez nemes cselekedet, a rászorulóknak pedig gyakran az életét mentheti meg egy meleg tea vagy egy takaró. Mégis, valahogy kicsit olyan ez, mintha kiskanállal próbálnánk a tengert kimerni. A mai napot megoldottuk, ma nem kell fáznia, nem kell korgó gyomorral nyugovóra térnie- már amennyire egy kartonpapír békés álmot biztosít-, de mi lesz holnap? Lesz mit ennie? Ha nem találkozik egy jótét lélekkel, megtöltheti-e bendőjét? Ki az, aki egy kedves szót szól hozzá? A hajléktalanlét egyenlő a teljes bizonytalansággal, a másnap kiszámíthatatlan. Nemcsak a test sorvad el a szenvedések hatására, hanem a lélek is megbetegszik, fokozatosan veszíti el kontrollját. Mindez azért jutott eszembe, mert szemtanúja vagyok egy asszony lassú agóniájának. Pár éve jelent meg az utcákon, rozzant babakocsiját maga előtt tolva, szemlesütve szólítja meg a járókelőket pár forintot kunyerálva. A kezdetben még telt arc egyre jobban lesoványodott, a barázdák elmélyültek, tekintete kifejezéstelenné vált, ruházata elrongyolódott. Mára már egyetlen céljává vált, hogy olcsó borral teli üvegét meghúzhassa. Minap a téli hidegben láttam meztelen altesttel bolyongani. Mivé sorvad az értelem az egyedüllét, a kitaszítottság hatására, ha már a szégyenérzet is teljesen megszűnik. Milyen szörnyűségeken kellett keresztülmennie, hogy már semmi sem érdekli? Mi lehet sorsára a megoldás? A mentő kórházba viszi, ahol egy darabig jól érzi magát, nem kell az utcákat rónia, puha ágyban alhat, enni is kap. De sebzett lelkére lesz-e gyógyír? És mi történik, ha a kórház biztonságos falait el kell hagynia? Nem tudom, létezik-e válasz ezekre a kérdésekre, de ha csupán elgondolkodunk rajtuk, már tettünk valamit azért, hogy a világ jobbá váljon.