Johann Wilhelm Ludwig Gleim (1719 – 1803), a német felvilágosodás költője egy emslebeni kispolgári család negyedik gyermeke volt, és nem mindennapi életutat járt be. Előbb jogász lett, aztán Anakreón és a szép hölgyek barátja, hercegi titkár, végül jómódú kanonok, anélkül, hogy a múzsának valaha is búcsút mondott volna. Képzeljünk el egy (kelet)német töltőt, Csokonai témáival, de a tehetsége nélkül, Csokonait üres erszény helyett befolyásos barátokkal, akik mindenütt egyengetik az útját, a költők inspiráló társaságát, amely után Csokonai többnyire hiába vágyakozott. Mit lehet erre mondani? Csak azt, hogy Fortuna válogatás nélkül osztja – vagy nem osztja – a kegyeit.
Gleim Wernigerode-ban kezdte meg a tanulmányait. 1735-ben meghaltak a szülei, de Fortuna – vagy a jóságos angyal – a szárnyait már akkor föléje terjesztette. Jogot és filozófiát hallgatott a halle-i egyetemen, de A.G. Baumgarten és G.F. Meier hatására hamarosan írogatni kezdett. Kongeniális barátokat talált, akikkel együtt írogatott és iszogatott; ezeknek az éveknek a költői termése azt mutatja, hogy semmi sem történt a bor, valamennyi múzsafi legfőbb doppingszere nélkül. A barátok – J.P. Uz, J.B. Götz, P.J. Rudnick és mások éppen úgy megkapták a maguk poémáit, mint a pórul járt légy:
Pajtás, figyeld az én szegény legyem,
Siras_distinctd és gyászold meg velem!
Kehelyben szépen csillogott a bor,
Lecsalta őt – ez ám a tiszta sor:
Ambróziát kívánt meg a botor!
A földre szállt,
És lelt halált,
Hol minket óv a jó erős gyomor.
A lányokhoz írt dalokban több volt a szaharin, mint a cukor. A Dorisok, Phyllisek és Chlorisok ugyanolyan gyorsan váltották egymást, mint a borban a legyek. A virágok és a lányok szépsége nem tart sokáig. Ne is reménykedjenek a házasságban!
Búcsú Chloristól
Ti szépek, szívetek remeg,
Ha Ámor harcra kélt,
Övé a könnyű győzelem,
A nyíl még el sem ért.
Ki meg nem gyűlöl, csak szeret,
Ellen nem áll nekem,
Behódol úgy, mint Lipsia,
Azt inkább megvetem.
Kérdém Chlorist: „Engem akarsz?”
Hát persze, hogy akart!
Az ajkam széle reszketett,
Szilárd a női ajk.
Megcsókolám őt százszor is,
Hogy elfáradt a szám.
„Pihenj! Ha csókot én adok,
nagyobbra nő a szám.”
Száz csókkal indított Chloris,
És száz jött arra még.
De máris férjnek szólított!
„Leányka, már elég.”
Ilyenkor sűrűn elhallgat a lelkiismeret:
A kártya, bor, s a szép Phyllis –
Lysander úrnak minden más fityisz.
Pokol ha épp eszébe jut,
A kártya-, bor- s a lánytól messze fut.
Hamar feloldozá a pap:
„Bűnöd, fiam, miért is lenne nagy?”
Lysander bűnös, ámde nem szegény,
Nem is riasztja égi vélemény.
Ha kártya jő, még gyorsabban kever,
Még többet csókol és vedel.
1740-ben a német Anakreón egy nagyon rövid időre házitanító, majd Wilhelm von Brandenburg-Schwedt herceg titkára lett. Ebben a minőségben vett részt a második sziléziai háborúban, de a herceg elesett Prága ostrománál, 1744-ben.
Ebben az évben jelentek meg Gleim első versei, egyelőre névtelenül. Babérkoszorúk nem érkeztek, csak egy-két babérlevél, meg az akkoriban meglehetősen szabadosnak számító erkölcs kritikája. Ezért ismét polgári állást vállalt, I. Leopold Anhalt-Dessau hercegénél. A szigorú porosz tábornok és a borissza poéta kapcsolata nem bizonyult tartósnak. Gleim sértődötten menekült Berlinbe, ahol egy drámát írt, A balga pásztor címen, Petrarca verseit fordította, valamint kiadta a barátaival folytatott levelezését. 1747-ben Halberstadtban találjuk; előbb titkárként tevékenykedett, majd kinevezték kanonoknak, pedig sosem tanult teológiát.
Halberstadtban megtalálta a helyét, és a berlini hivatalos utakat leszámítva, ki sem mozdult a városból. Így is sikerült barátságot kötnie kora szinte valamennyi irodalmárjával, köztük F.G. Klopstock-al, M. Mendelsohn-al, J.G. Herderrel, J.H. Voß-al és J.G. Seume-val. Háza mindig nyitva állt a fiatal költők előtt, és korán felfedezte F.A. von Kleist tehetségét. Az érzékeny barátságok és általában a Wertherek kora volt ez; Gleim meg is alapította a halberstadti költők körét, de a fa nem igen akart virágokat hozni, a gyümölcsökről nem is beszélve. Pedig Gleim eléggé kiterjesztette a város határait, és a múzsák kegyeltjei között hölgyeket is szívesen látott. A hölgykoszorú legérdekesebb tagja, Anna Louisa Karsch (a „Karschin”) írástudatlan szobalány volt, előbb egy brutális, majd egy részeges férjjel élt együtt, aki még a gyerekei ruháját is eladta, hogy alkoholhoz jusson. A részeges szabó elesett a hétéves háborúban, és a verselésben már korábban is vigaszt találó asszony ez alkalomból nem egy korai örömódát zengett, hanem az özvegyek szenvedéseit panaszló elégiát. Az elégia nagyon hosszú, és tele van a természetből vett képekkel: a napok nem tudnak kibontakozni a felhők közül, a hideg ősz leszaggatja a lombokat a fákról. Kottwitz bárót, egy porosz generálist föllelkesítették a ködbe burkolt napok és a porban heverő élvezetek; Annát magával vitte Berlinbe, és bemutatta az udvarban. Az irodalmi szalonok tárt karokkal fogadták a nép egyszerű leányát, Nagy Frigyes házat és évjáradékot ígért neki, Gleim pedig elnevezte német (egyesek szerint csupán porosz) Sappho-nak. Költők és szalonok hamar ráuntak Annára, aki hazament a szegénységbe, és továbbra is csak születésnapokon és parasztlakodalmakon nyergelte meg a Pegazust. Egyszer a fukarságáról híres Frigyesnek mégis eszébe jutott az ígérete, és megszavazott Annának két tallért, aki a bőkezű ajándékot nyomban visszaküldte. Frigyes utódja azonban beváltotta az ígéretet, és a német (vagy porosz) Sappho a haláláig békésen verselhetett.
Gleim is pihenés nélkül alkotott, és a versei közül a több kötetben megjelent porosz csatadalok aratták a legnagyobb sikert (1758 – 1793). Csak 1801-ben tette le a tollat, amikor megvakult, és még a műtét sem tudott rajta segíteni.
1803-ban meghalt, a pajzán ifjak és lánykák, balga és kevésbé balga pásztorok, porosz gránátosok elmerültek a jól megérdemelt felejtésben.