Csoóri Sándor Költők, társaim című versének egyik sora – melyben a kortárs költőket kocsisbort nyakaló jeremiásoknak nevezi – oltotta belém a kíváncsiság fürkésző frissességét, hogy ismét elővegyem Jeremiás siralmait.
Ennek a bibliai könyvnek a héber címe eredetileg gyászéneket jelent. Az Ószövetség népeinek idejében a gyászének igen elterjedt volt Izraelben, ilyen gyászéneket mondott, például Dávid király a kegyetlen véget ért barátja, Jonathán felett. Hieronymus, mikor az V. század elején elkészítette a Biblia latin nyelvű fordítását, a Vulgatát, Jeremiás keserű sorainak a Lamentationes címet adta, ezért lett az első magyar fordításban „siralmak” az elnevezése. A héber és az őskeresztény hagyomány ezeket a verseket egyértelműen Jeremiásnak tulajdonítja. Ezt támasztja alá a Kr.e. III-II. században keletkezett Septuaginta is, ami nem más, mint az Ószövetségnek az akkori világnyelvre, a görögre való fordítása, ahol a könyv előtti bevezetőben ez áll: „És történt, mielőtt Izrael fogságra vitetett, és Jeruzsálem elpusztult, hogy Jeremiás próféta leült és sírt, s ezekbe a siralmakba kezdett Jeruzsálem felett.”
A héber költészetben a gyászénekeknek szigorú formája volt. Jeremiás költeménye is ehhez igazodik, ezért az 1., 2., és 4. fejezet 22 versszakos és minden versszak a héber ábécé egymásra következő betűivel kezdődik. A 3. fejezet 66 versből áll, itt minden 3. versszak kezdődik a héber ábécé szerint. Luther Márton ezt az alkotási technikát nevezi arany ábécének, mely teljességében és töredékesen is a Zsoltárok könyvében is előfordul.
Ezek az énekek Jeruzsálem elestéről (Kr. e. 587.) és az azt követő, hátborzongatóan nyomorúságos évekről szólnak. Arról a megrendült időről, amikor az anyák arra kényszerültek, hogy gyermeküket is megfőzzék éhük miatt.
Jeremiás a csapások közepette is helyesen gondolkodik, mert az igazat keresi, így hát elismeri, hogy az Isten igazságos volt a népre lesújtó ítéletében, mert a korábbi bűnbánatokra való felhívások hiába hangzottal el Izrael fiainak, azok fülük botját sem mozdították. Ám írásában ott van a jövőbe vetett reménységnek a sora is: „Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk. Minden reggel meg-megújul, nagy a Te hűséged. Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint …”
Történelmünk viharos századaiban költőink, történetíróink és prédikátoraink gyakran idézték ezeket a sorokat, s különösképpen foglalkoztak Jeremiás írásaival és példaadó életével. Próféciai könyvét is ezzel a lelkünket ringató, páratlanul őszinte vallomással kezdi: „Szólt pedig az Úr nékem, mondván: Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé. És mondék: Ah, ah Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyon én! Az Úr pedig monda nékem: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én; hanem menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked.”
Ajánlom őt minden magyarul író költő figyelmébe, hiszen soraiból óriási erővel sugárzik az a meggyőződés, hogy a költő nem lehet közömbös hazájának sorsa iránt, hogy bizony foglalkoznia kell annak politikai életével és történelmével, mert csak a ténylegesen megélt és meggondolt élet lehet aranyfedezete minden versbe kívánkozó szavának.
2 hozzászólás
Köszönöm. Ehhez nincs mit hozzátenni.
Tisztelettel;
Nkati
Kedves Nagykati!
Én is nagyon köszönöm ezt a finom megjegyzést: fölér egy kitüntetéssel.
Szeretettel: István