Katángnak áll a világ!

Indián nyár. Október vége. Gyönyörű idő, varázslatos őszi színek. Nem kell nekem más csupán ennyi, hogy kimozduljak a természetbe. Irány a Szabadságpark, és természetesen ott van mögötte az Emlékvölgyem is, amiről már oly sokat írtam korábban.

A parkban azonnal feltűnnek a változások. A régi, mívesen faragott kis hidakat lecserélték. Ezek is fából vannak ugyan, de nem faragottak, viszont több van belőlük, az eddigi kettő helyett, négy híd köti össze a kis patak felett a várost a parkkal. Két szélesebb és két keskeny híd, csak gyalogosoknak. Akkor tűnik fel, hogy a gyalogutak is újra vannak aszfaltozva és kiszélesítve. Még egészen friss az aszfalt, no nem annyira, hogy forró lenne, csak éppen még nem rakódott rá sok piszok. Aztán látom, hogy imitt-amott már töri fel a fű a vadiúj aszfaltot… hm, sejtettem, hogy csak olyan ujjnyi anyagot húztak rá, és rögtön meg is értem, hát hiszen választások voltak a közelmúltban.

Olyankor szoktak egy-egy játszóteret felújítani, vagy rögtönözni utakat, hidakat, csak a látszat kedvéért, hogy mennyire fontosak vagyunk mi, lakók… Ezek után, azonnal feltűnik a távolban az új játszótér.

A nyáron, amikor utoljára jártam erre, azon morgolódtam, hogy felszámolták a játszóteret. Le voltak bontva a hinták, a mászókák, körülötte padok, asztalok voltak, hogy a szülők is kényelembe helyezhették magukat. De abból semmi sem maradt. Akkor még nem tudhattam, mire készülnek. No persze, a választásokról tudtam, csak arról nem, hogy hol készül a meglepetés.

Most új játszótér van, új helyen. Ott, ahol nincs egyetlen fa sem. A régi helyen minden fából volt a játszótéren, hatalmas árnyat adó fák alatt (bár tény, hogy már felújításra szorult). Az új helyen minden műanyag: a hinta, a csúszda, a homokozó és még valami kis labirintus van, az is műanyag. Első látásra látszik, hogy nem lesz hosszú életű.

Távolabb két körbekerített pálya. Megyek tovább, hogy lássam az vajon mi lehet? Ott sincs egy szál fa sem, csak gyep, s a kerítésen belül egy-egy pad. Valami tábla van a bejáratnál, hát oda megyek, hogy lássam, mi a csoda ez itt?

Kutyafuttató! Sosem találtam volna ki. Egyik kisebb, a másik nagyobb. Természetesen kiskutyáknak és nagykutyáknak, (bár a táblán az áll: kis testű kutyáknak, nagy testű kutyáknak, ez már csak az én rosszmájúságomon múlt, hogy másként fogalmaztam, de úgy jobban hangzik, nem?). Nos, hát ott nem volt senki. Így remélem, hogy még a gyep sokáig fog zöldülni.

Átlépek a titkos átjárón. Nos, ott egy egészen más világ fogad. Natúr természet. A völgy ölén élénk zöld színével vonja magára a figyelmem a lucernamező. Előtte a tarka-barka rét, a buja növényzet között nyílik sok ezer virág. Valami apró, sárga színű margaréta-féleség, szinte ellepi a mezőt, és beborítja a pompázatos sárga szín, majd alig fél méterrel felette nyílik a katáng. Ég és föld között lebegek, gyönyörködöm.

Ni csak, békaszáj! Milyen régen láttam ilyet. Szinte gyermeki örömmel futok s letépek egy fürtöt, majd, úgy mint régen, a virágot tőnél nyomkodva, tátogatom a békaszájat… mosolygok, majd elszégyellem magam, elillan az öröm… hagynom kellett volna a mező díszének.

Azután feltűnik, hogy a lucerna is tele van nyíló ég-kék virágokkal, oda is befészkelte magát a katáng. Már nem is ég és föld között érzem magam, hanem szinte a fellegekben. Lenn is minden kékben pompázik, és fenn is ragyog az ég.

Mint törtető hódító
terjeszkedik a mezőn,
illata is bódító,
kék virága lenyűgöző…
Bár egyéb haszna nincs,
ő mégis mezei kincs.
Magas vékonyka szárán
megannyi sok kék virág
hirdeti pimaszul, báván:
katángnak áll a világ!

Mezei katáng, neked jár a köszönetem, hogy visszahoztad a gyerekkort egy röpke októberi délutánon. Nem kevésbé, a békaszájnak, hiszen ő is megszolgálta.