Vedi Napoli, e poi mori!

Bámultam a "kancsalúl festett" eget,
melytől Vörösmarty olybá féltette
az ő Lauráját, óvta ne merengjen,
engem senki sem figyelmeztetett,
így csak lestem, egyre kerestem,
míg megérintett, rám nevetett
az a védtelen érzelem- a szerelem,
mint a méhet a nektár úgy éltetett.

A sátán a nyakamba lihegve
egyre kecsegtetett, hitegetett,
képzetem szárnyán lebegtem,
buja bájaimat rád erőltettem,
mert hinni akartam benne,
hogy az, amit irántad érzek,
tiszta és számodra is édes
nedű, mely téged is éltet.

-Omnia vincit Amor
-Omnia vincit Amor
halkan duruzsoltam.
Ezek a gyönyörű szavak,
magamnak magyaráztam.
De a minden semmivé lett,
a szerelem elenyészett,
legyőzött a félelmem.

Tarisznyát vettem, útra keltem,
tarisznyámba hamuba sült
kínkeserves gyötrelmem került,
a talaj parázsként perzselte talpam,
sebtől sajgó lábamat kapkodtam,
ha szomjaztam -a könnyemet ittam,
ha éheztem -gyötrelmemet ettem,
jaj csak odaérjek- ezt sóhajtoztam.

Mikor megláttam- összeroskadtam,
mily csodás város- az én Nápolyom!
Ott a város szélén kimeredt testem,
holló vájta tengerkék szemem,
édes húsomat varjú kóstolta,
zsigereimet féreg habzsolta,
úgy- ahogyan én szerettem
volna a gyönyörök gyönyörét veled.

Isten a lelkemnek megkegyelmezett
azt -korán halt mosónőre bízta,
aki a gőz fölött fehérre sikálta,
vakítóan ragyog, miért hunyorogsz?
Nem látod? Csak, csak Rád mosolyog!
S ott, hol a földre rogytam, poromból
a fehér azálea ékes szirmot bontott,
minden este kéjjel leheli be a várost.