Kehama egy nálunk kevéssé ismert angol költő, Robert Southey mára már Angliában is jószerével elfelejtett epikus költeményének fő- és címszereplője.
Egyáltalán nem gondolom, hogy ez nagy érdeklődést kelt; angol költő annyi van, mint égen a csillag, kevéssé ismertek pedig még többen. Kehama átka azonban egy „indiai rege,” Indiában játszódik, vagy legalább ott kezdődik el.
Robert Southey (1774-1843) romantikus költő és az úgynevezett Tavi Iskola oszlopos tagja, egyébként Balliol man és poeta laureatus. Ma már ez se mond nekünk sokat, ezért megpróbálom lefordítani: kiváló nevelésben részesült (bár ő maga csak annyit mondott az Oxfordban eltöltött éveiről, hogy megtanult egy kevéssé úszni és evezni), valamint megkapott mindenféle hivatalos elismerést. Ennek ellenére nagyon jó ember lehetett, keswicki házába fogadta valamennyi barátja elhagyott feleségeit és azok gyerekeit. Byron nagyon nem szerette, de lehet, hogy ez csak őt minősíti; Shelley azt mondta, az egyik kedvence a Kehama átka. Ennyit a barátok közös ízléséről.
Annyi biztos, hogy ambiciózus vállalkozás. 5,300 sor 24 részben (az Iliász és az Odüsszeia volt a modell). A történet röviden, Kehama India és a világ királya, kegyetlen zsarnok, és ha ez még nem lenne elég, mindenféle varázsereje van. Elkapatott fia, Arvalan meg akar erőszakolni egy szegény parasztlányt, Kailyal-t. Ladurlad, az apa, akaratlanul öli meg a herceget, amikor Kailyal-t védelmezi. Mindkettejüket elfogják. Marriatally istennő megmenti a lányt, és Kehama borzasztó átkot mond Ladurladra: éljen és szenvedjen örökké, még az álom is kerülje el. Színre lép Lorrinite, a varázsló; majd mindenféle izgalmak és viszontagságok után Kehamát elviszi az ördög, Ladurlad és Kailyal pedig fölemelkednek a mennybe, természetesen az indiai mitológia szabályainak megfelelően. Az indiai pokol meglehetősen hasonlít a keresztény elképzeléshez, a mennyország nem annyira; lényeg, hogy a gonosz megbűnhődik, és a jók elveszik a jutalmukat.
Maga a történet elég igénytelen és nem nagy trouvaille, legföljebb Southey ragyogó és kissé archaikus szavai teszik azzá. 5,300 soron át dübörög a felséges zene, az a fajta, amelynek sem megalkotására, sem élvezetére nem képes a mai ember, így aztán könnyen elítéli: öncélú pompa, értelmetlen játék a rímekkel. Igaz, Southey néha modoros volt, a lodore-i vízesésről írt verse alig több, mint egymással rímelő és alliteráló igék felsorolása, de milyen megdöbbentőek ezek a szópárok, hogy csengenek és ütnek! Kár, hogy a valódi vízesés, sajnos, elég jelentéktelen.
„Kehama” a rejtélyek egész sora. Honnan ismerte Southey az indiai mitológiát 1810-ben, amikor még a tudományos kutatás is nagyon a kezdeteknél tartott? Edward Moor kapitány és F. Wilford ezredes írásaiból? Southey sosem járt Indiában, az egész életében egyetlen nagyobb utazást tett, azt is csak Skóciában, ami nem nagy távolság a Tóvidéktől. És ha már India, mert a tájak és a szokások leírásából félreismerhetetlenül az, honnan vette a szereplők neveit? Annyi biztos, hogy nem indiai forrásokból. Talán inkább kiforgatott arab nevek.
Az első énekben, in medias res, Arvalan holttestének elhamvasztására készülődnek. Vele együtt hamvad el két felesége, valamint egy népes szolgasereg.
I.5-6
Halott fiát követve jött Kehama,
Mikor daloltak, ő csak hallgatott,
A hős nevét se mondta ki,
Ment összefont karokkal, mint aki
Lehajtott fővel, gyászban elmerült,
S a többiek közt szótlan ballagott.
Reá, ki most a föld királya,
Ma még a szolga sem irigy,
Inkább örül, hogy bármilyen hatalmas,
De szenved most a rádzsa,
A büszke végzet sújtja így.
Tanulja meg, a lecke nem kevés,
Csak ember ő, kit érhet szenvedés.
Mi bús menet! A herceg két szép asszonya,
Az ifjú Azla jő Nealliny-vel,
Özvegy-ruhájuk hófehér,
Arany s ezüst, mint két telér,
Kelet királyi díszei.
Köröttük jajra újabb jajszavak,
A tánc, a dal, a hangosabb zene,
Mint esküvőkön illene,
A kába lányok és a sok rokon,
A gyászdalokra végzett áldozat,
Szolgák halálra szánt sora
Halálba tartanak vele,
A harsonák heves szele
A leplek finom muszlinjába kap,
A szőtt arany a szélben földagad,
S a lég, miként a távol csillagok,
A fáklyafényben csillog és ragyog.
Ezután következik az átok, amely miatt Ladurladnak olyan sokat kell igazságtalanul szenvednie:
Igézem életed,
Ne érje semmi kár,
Se fegyver, sem viszály,
Se kő, se fa,
Se tűz, se pusztító dagály,
Ne öljön meg a kobrafog,
Sem erdei vadállatok,
Igézlek, nem lehetsz beteg,
Múló idő sem árt neked,
De míg enyém a föld,
Gyümölcseit ne adja meg,
A szádba víz ne jusson el,
Előled inkább fusson el,
Ha egykor szélvihar leszen,
Ne érjen érintése sem,
A kert örüljön harmaton,
De téged hagyjon szárazon,
Keress halált, de hasztalan,
Többet ne is remélj,
Szenvedj tovább, és mindig élj,
Amíg Kehama itt az úr,
A szíved égjen és agyad,
Kínlódj magad,
Legott és legbelül,
Ameddig én parancsolok,
Az álom téged elkerül;
Az átkot meg sosem töröd,
Örökkön éget és örök.
És ez még mindig csak az első ének. Úgy látszik, 1810 óta kicserélődött az egész idegrendszerünk és a génkészletünk.
2 hozzászólás
Még nem szavaztak ere az alkotásra? Hát akkor én most megteszem! Fantasztikus volt! Miket tudsz előásni? Honnan ez a hatalmas lelkierő amellyel "művelsz" Minket? Hol olvasható a többi versszak? -Az biztos, hogy ma nem verselnek így. Dübörög valóban. És fénylenek a sorok!
köszönöm, ari vagy.
southey-t angliában nem tartják nagy költőnek. én se vagyok az, azért vállalkoztam néhány versszak lefordítására. angolul megvan a neten, írd be, kehama. magyarra még senki. én se folytatom.