Képzelt riport

…egy nem amerikai és nem is popíróval…

– Kezét csókolom! ( Nem is rossz nő még. A hangja alapján ramatyabbnak véltem.)

– Üdvözlöm! ( Most leszek rosszul az izgalomtól. Izgulok nagyon.)

– Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásom. Szeretnék írni önről a megyei újságba! Igyekszem nem feltartani, – hiszen, mint az köztudott, – szoros időbeosztásban él. Természetesen csak a jóváhagyása után jelenik meg a cikk, átküldöm majd e-mailben, amikor kész vagyok vele. Így megfelel önnek? ( Na! Lenyomtam a sablon szövegem. Ha nemet mond, letegezem, és itt hagyom a francba. Csak a rohadt pénz ne kellene annyira.)

– Köszönöm. Persze. ( Ha most itt hagy a fenében, simán elvágódom. Normális dolog ez, hogy ennyire hevesen lüktet a mellkasomban valami?)

– Ez evidens asszonyom. Hogyan szólíthatom? ( Tök normálisnak tűnik. Asszonyom? Egy ilyen bigének? Teljesen kiment a fejemből mennyi idős.)

– Ilona a keresztnevem. ( Ha tudnád, mennyire nem szeretem. Az Ilka az más, Apám szólított mindig így, de erről nem beszélek akárkinek. Neked se fogok, te ficsúr.)

– Hogyan szabad szólítanom? ( Vazzeg! De tegeznélek!)

– Önre bízom uram. (Hogyan? Hogyan? Mindegy. Csak ne tegezz! Attól felfordul a gyomrom, ha egy idegen teszi velem. Még el sem kezdtük, és én szívem szerint már mennék el innen. Olyan kínos ez az egész számomra. Velem nem készítettek riportot még soha.)

– Parancsoljon. Foglaljon helyet Ilona asszony! ( Erre nem számítottam, hogy ilyen nehéz napom lesz ma. Zavar a szeme ennek a nőnek. Megigéz, ahogy rám pillant.)

– Elkezdjük? ( Biztosan remeg a hangom, de legalább már ülök. Az a rohadt cipő is nyomja a tyúkszemem. Tudtam, hogy valamit elfelejtek, mert örökké kapkodok.)

– Tudomásom szerint ön nem itt született, és nem is a környéken. Mesélne erről valamit bővebben? ( Okos dolog ez a diktafon. Régen körmöltem, most meg közben nézhetem az arcát, a szemei csillogását, ahogy mesél…ez tök jó.)

– Jók az értesülései. Az Alföldön éltem. ( Jók az értesülései. Törökszentmiklóson születtem. Tiszatenyőn éltem. Ezek a települések Szolnok szomszédságában helyezkednek el. 1974. május 6.-án érkeztem Balatonfüredre, azóta élek itt. S voltam akkor mindössze 15 és fél esztendős. Tudja, erről azt gondolom, egy beteg szárnyas gólya hozhatott a Földre. Elfáradt, és a legközelebbi kéménybe pottyantott. Én ezt korrigáltam, amikor elhagytam a szülői házat olyan fiatalon. A kéménnyel semmi gondom, csak a településsel. Kevés volt nekem, amit nyújtani tudott.)

– Az írással mikor kezdett el foglalkozni? ( Nem egy bőbeszédű fehérnép, ha most mond egy évszámot, lehidalok.)

– 2007-2008-ra tehető. ( Nem fogom elmesélni, hogy mindig is szerettem volna, de nem fért bele a mindennapjaimban. Nekem dolgozni kellett. Lopva olvastam mióta az eszem tudom. Majd pont elmesélem ennek az idegennek, amikor a dunna alatt elemlámpával is azt tettem. Istenem! Ezer éve már annak is. Ma más, ma már kicsivel könnyebb ez. Gyorsan meg kell csinálnom a dolgom, aztán jöhetnek a betűk. Vegyesen. Magánhangzókkal vegyítve a mássalhangzók. Egy-két ékezet ide vagy oda és ennyire egyszerű az egész. Vagy, ahogy szoktam leginkább mondani: – Írásjelekkel vegyített betűk halmaza.)

– Mit érez, amikor befejez egy novellát? ( Ha az feleli jó érzés, esküszöm, tökön szúrom magam.)

– Jó. Jó érzéssel tölt el. ( Mire vagy kíváncsi? Számomra ez idegen érzés, hogy valakit érdekel, mikor mit érzek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz sem, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mert nekem ez sem adatott meg. Kikívánkozik belőlem az érzés, de nincs kinek elmondanom. Azért szoktam csak írni. Pótcselekvés. Érted te faszkalap?)

– Tervei? Vágyai? Tervezi, hogy könyvben megjelenteti a műveit? ( Gyorsan hadarj el egy tagadó szót, aztán kész is vagyok tőled totál.)

– Nem. Nem tervezek ilyesmit. ( Tudod, mit szeretnék? Tudod, mire vágyom igazán? Valahol egy teremben, ami lehetne olyan ötven-hatvan négyzetméteres, majd a hátsó ajtón előre sétálnék az emberekkel megtöltött székek mellett, akik rendezett sorokban ülnek, halkan beszélgetve várnák az előadóest kezdetét, és leülnék egy kellemes hangú hölgy mellé, aki a későbbiekben felolvasná néhány írásom. Előtte nagyon röviden váltanánk persze pár szót. De csak röviden! Ezt mondjam el? Ezt? Ezt soha. Bennem marad, mert titkos vágy. Erről te öcsém nem írsz soha!)

– Bocsásson meg, de írásait olvasván meglep most a szűkszavúsága. Rossz időpontot választottam talán az interjúhoz? Azt hallottam beszédes típus. Folyamatosan tud hosszadalmasan beszélni is, – úgymond, – levegővétel nélkül. ( Vazzeg! Ez nem szűkszavúság, nem szerénység, ez súrolja nálam a lécet kisanyám. Milyen pimaszul tud nézni ez a nő. Eszem megáll!)

– Ez így igaz. ( Kivéve, amikor alszom. Olyankor soha nem beszélek. Sőt! A fogam se kocogtatom már régóta. Az idegi alapon volt. Gyűlöltem, hogy hülyének véltek, de mióta én én lehetek, ez is megoldódott. Már soha többé nem kocogtatom.)

– Nem értem. Rossz az időpont, vagy nem megfelelően informálódtam? ( Megzavar agyilag teljesen ez a nőszemély.)

– Elnézést. ( Jaj! Csak össze ne roppanjon itt nekem! Mostanában az emberek többsége csak úgy fogja magát és összeroppan. Ezek nem is emberek. Csak úgy lettek és vannak még.)

– Felel vagy nem?
– Mire?
– Hát a kérdéseimre!
– Kérdezzen!
– Milyen nap van ma?

– Ma? Ma péntek van. Péntek. Volt már ilyen máskor is, hogy péntekre esett. Arra tisztán emlékszem, hogy akkor is az volt. Péntek és ősz is egyben. Pontosan ugyanúgy, mint ma is. Tudja, nekem mindig akkor van. Csak ősszel. Akkor szokott. Meg lehet ám azt szokni. Beleszokik az ember ennyi esztendő után. Visszatérve arra az őszi péntekre, akkor voltam talán életemben a legboldogabb. Vagy előző este? Vagy évekre rá? Magam sem tudom már. De azt tudom, hogy olyat kaptam azokban a napokban, amit sok nő még álmában sem remél. Azóta is sokat gondolok arra az estére. Kiszálltunk az autóból, és elküldte az SMS-t. Be sem kell csuknom a szemem, itt van előttem, ahogy ott áll és pötyögi be az adatokat. Csodáltam minden mozdulatát. A lépteit is kedveltem. Ma is a fülemben van. Kopp -kopp -kopp! Ilyen határozottan menni embert, mint ahogyan ő jött felém. Valami csoda volt számomra. Mielőtt bementünk az étterembe, ott a parkolóban átadta az ajándékát is. Nem hordom igazán, de sokszor előveszem, megsimogatom néha, olykor belenyomom az arcom, jó mélyen szippantok párat, majd elkezd kaparni a torkom és visszahajtogatom a fiókom mélyére. Ha lehetne, talán bele is harapnék! Amikor egyedül vagyok, csak akkor teszem ezt. Ezekhez nem kell tanú. Tudja, sok dolog van, amit az ember nem tesz mások előtt. Emlékezni is csak egyedül szabad. Olyankor én kizárom a közvetlen környezetem, megszűnik minden körülöttem. Értem ez alatt a teret és az időt, a tárgyakat és még a hangokat is. Ma is itt van a teste illata az orromban, érzem érintését a bőrömön még mindig. Kegyetlenül szeretem ezt az embert. Még ma is. Ennyi esztendő elteltével is. Bizony! Hozzám rajta kívül senki nem volt jó igazán és neki köszönhetem azt is…

– Micsoda? Miről beszél?

– A születésnapomról mindössze. Ma vagyok 54 éves még csak. ……Elnézést. Mennem kell. Majd máskor, majd talán egyszer folytatjuk. Most írnom kell. Jön az ihlet. Viszontlátásra!

– Kezét csókolom és köszönöm. ( Én kérek elnézést!) – Isten éltessen! ( Úgy se hallja már! Sűrű apró lépteivel törékeny teste eltűnt.)