Kiégve

Kiégve

Nem tudott gyönyörködni a hegy egyébként lenyűgöző képében. Ült a padon, és üres tekintettel bámult maga elé. Még túl éles volt lelkében a nyitott sír látványa, még túlságosan fájt apjának a hiánya.
Az érzés, hogy magára maradt végérvényesen és visszavonhatatlanul, égette, marta a torkát. Tehetetlenül nyelte a könnyeit. Amikor könnyeiből kifogyva fejét a pad támlájára hajtotta, mintha apja kezét érezte volna a haján. A simogatás testtelen volt, könnyű. Olyan, mint az utolsó, amikor megígérte, hogy eljön ide felejteni, gyógyulni, emlékezni. Az a gondolat, hogy apjának még utolsó gondolata is az volt, hogy vele mi lesz majd egyedül, újra felmarta a torkát. Mennyire ismerte őt, mennyire féltette! Bár látta, hogy mennyire gyötrődik a hozzá méltatlan házasság béklyóiban, soha nem tette szóvá. Csak egy-egy mozdulattal, fintorral jelezte, hogy mindent lát, mindent megért. Soha nem értette, hogy karcsú, törékeny lánya mit szeret nagydarab, mackó férjében. Már amikor szerette. Mert átérezte azt a folyamatot is, amikor lánya szeme kitisztult, és olyannak látta férjét, amilyen az valójában. Érzés és humor nélküli test.
Az apa ötlete volt, hogy az alagsori helységet alakítsák át műteremmé. Ketten végezték a munkát, és amikor készen állt minden, ketten örültek. Férje nem nézte meg az átalakított helységet. Nem nézte meg szobrait sem. A törékeny, kecses figurák eleinte bájt, életörömöt sugároztak, később nehézkessé váltak, paródiájává a szép érzésnek. Aztán a kicsi alakok újra megteltek örömmel. Az apa látta a változást, és rábólintott. Csak az időpontban volt bizonytalan. Előbb jelent meg a férfi, és utána kezdett látni a lánya, vagy fordítva történt. Nem tudta, mert nem kérdezte. Az asszony, ahogy visszagondolt arra a reggelre, most is beleborzongott, apja milyen finoman adta tudtára, hogy mindent tud, és mindenben támogatja.

Hónapok múltak már el, hogy a másik férfi megjelent az életében. Boldog volt, és nem volt lelkiismeret furdalása. Mivel házasságát már nem érezte házasságnak, véleménye szerint meg sem csalta a férjét. Azt a férfit, akivel már beszélgetni sem tudott, akinek véletlenszerű érintésétől is megborzongott. Mert már csak véletlenül ért hozzá a férje. Amihez viszont gyakran nyúlt, az a konyakos üveg. Igaz, hogy részeg soha nem volt, de alkoholista igen. Naponta többször hallotta, ahogy nekikoccan a pohár az üvegnek. Naponta többször volt tanúja, ahogy férje remegő kézzel emeli remegő feje felé a poharat. Látta, hogy vált embere egyre elhanyagoltabbá, hogy kopik le róla minden, ami régen kedvessé tette. Hiába volt kérés, veszekedés, a férje egyre lejjebb csúszott, ő pedig egyre jobban eltávolodott tőle. A másik férfi ekkor jelent meg. Más volt, mint a férje. Ő figyelmes volt, szeretetre méltó. Mindig elegáns, mindig jó megjelenésű. Kicsit az apját látta kedvesében. Ez a férfi úgy kereste a kedvét, mintha életcélja lett volna az ő boldogítása. Persze, határok között. Mert már a kezdetnél a tudomására hozta, hogy elválni nem fog. Apja is megkedvelte kedvesét, akit barátjaként mutatott be. Az, hogy tisztában van kettejük kapcsolatával, azon a reggelen derült ki.
Régóta szeretett volna eljutni Bécsbe. Kedvese elvitte. Az egész utat végigbeszélgették. Azon a napon többet tudtak meg egymásról, mint eddig, több hónapos ismeretségük során. A férfi élvezettel hallgatta anekdotáit, történelmi ismertetőit az osztrák határ túloldalán. Összebújva sétáltak a városban. Nem kellett attól tartaniuk, hogy ismerőssel találkoznak. Igaz, apjának aznap volt Bécsben tárgyalása, de hogy a többmilliós városban összefutnak, annak nem volt semmi esélye. Kimondhatatlanul boldog volt akkor. Csak akkor fagyott le a lángolása, amikor reggel az apja mosolyogva újságolta:
– Tegnap láttam a barátodat Bécsben. Nem is tudtam, hogy a feleségének olyan bundája van, mint neked.
Aztán puszit nyomott a meglepetéstől szoborrá vált lányának az orrára, és még hozzá tette: – Szeretlek, kicsim.

Igen. Valóban szerette. Nem szégyenítette meg azzal, hogy lebuktatja, nem hozta kényelmetlen helyzetbe kérdéseivel. Csak jelezte, hogy tudja. És erkölcsi felfogását félretéve, tudomásul veszi. Aztán, jött a betegség, ami pár hét alatt legyőzte az apját. És az utolsó, suttogó mondatok.
– Mi lesz veled egyedül?
– Nem leszek egyedül. Itt a férjem, a gyerekeim.
– A férjed. Hát persze. – Hunyta le apja fáradtan a szemét.

Érdeklődés nélkül bámulta a hegyet. Eleget tett apja kérésének. Eljött ide. Akkor nem értette, miért ígértette meg vele az apja, hogy temetése után eltölt itt egy hetet. Most megértette. Az ő okos, mindent látó apja tudta, hogy itt kitisztul az agya, a szíve. Tudta, hogy mit fog tenni. Határozott mozdulattal lehúzta ujjáról a karikagyűrűt, és zsebre vágta.
– Köszönöm apa. – Mondta a lélekben vele lévőnek. – Megint segítettél.