Mutatod a világnak léted ablakát.
Tényleg nem érdekel, hogy mi van odaát?
Mi van a fényes, messzi kirakaton túl?
Mi az amitől a lelked megvadul?
A felszínen jársz, a világot nem látod,
A teremtésbe vágysz, s féled a halálod.
Féled az életed, az érzésed húrjait,
Pengetni nem mered, csak vágyod hangjait.
Kéretlen tanácsok, halmoznak, hevernek,
Látónak, tudónak, táltosnak neveznek,
Neveznek, s nevetnek bensődnek hangjai,
De a sötétségben, nem zengnek húrjaid.
Hiába vágyod, kelő napnak fényét,
Felszínt kaparva, nem érzed lelked lényét.
Elhiheted hogy, léted virágba borul,
Ha nem figyelsz, nyakadon a hurok szorul.
Figyelem, éberség az útra a tanácsom,
Megérted a szót, hogy mit jelent a "barátom".
Őszintének lenni nem hálás feladat,
Őszintén szólok hozzád, ez nem kirakat!