Középkori népi ünnepek, karnevál 3

KOMIKUS NYELVI ALKOTÁSOK

Ezek az egyéni nyelvi alkotások – legyenek latin, vagy akár nemzeti nyelvű irodalom termékei – természetesen szoros kapcsolatban állnak a népi kultúrával, még annak ellenére is, hogy nem esetükben nem beszélhetünk szoros értelemben vett folklórról. Alakjai, eszmeisége, formavilága teljesen feloldódik a karneváli világszemléletben. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy sok közülük erősen kapcsolódott bizonyos karneválszerű eseményekhez. Természetesen ezekben a művekben is a már ábrázolt, ambivalens, ünnepi nevetés jelenik meg, előszeretettel használja a karneváli szimbólumok nyelvét.. Ennek az irodalomnak a gyökerei a keresztény antikvitásig nyúlnak vissza, tehát fejlődése csaknem ezer esztendős múltra tekint vissza. A ránk hagyott kéziratok száma éppen ezért nem csekély. A művek általános jellemzőjének mondhatjuk még azt is, hogy a vallásos szertartások, az egyházi ideológia nevetségessé tétele játsza bennük a főszerepet. Azt is láthatjuk, hogy az egyházi hierarchia legkülönbözőbb tagjai sem riadtak vissza attól, hogy bevonják magukat az úgynevezett szerzetesi tréfákba (Jocamonachorum).
A legrégibb ilyen típusú művek közé sorolható Cyprianus lakomája (Coena Cypriani), mely a Szentírást, mind az Ószövetséget, mind az újszövetséget egy karneválian tobzódó lakoma köré varázsolja. Ehhez hasonlóan, szintén a legrégebbi művek közé tarozónak mondhatjuk Vergilius Maro Grammaticáját (Vergilius Maro Grammaticis), mely tulajdonképpen a latin grammatika alapjára helyezett paródia a kora középkori tudományosságról. Mindkét mű hatalmas népszerűségnek örvendett még a késő középkorban is.
Lassan kialakult az egyházi kultusz minden mozzanatának komikus tükrét mutató irodalom, az ugynevezett parodia sacra. Ma is olvasható több liturgaparódia, ilyen pl. a Részegek liturgiája, Szerencsejátékosok liturgiája, de emellett születtek evangélium- és végrendelet-paródiák: Szamár végrendelete, sőt parodikus sírfeliratok és templomalapítási oklevelek, nem említve az imádságparodiákat. Érdekességük, hogy az egyház nem különösebben ágált ellenük, a hagyomány mindegyiket szentesítette. A különböző műfajok különböző alkalomhoz kapcsolódtak; egy részük a „húsvéti nevetés”, vagy „karácsonyi nevetés” időszakához, míg mások inkább a „bolondünnepekhez”.
A nemzeti nyelvű középkori irodalom legalább ilyen gazdagnak mondható. A parodia sacrával rokon műfajokkal ebben a körben is találkozhatunk (imádságparodiák), ám itt már inkább túlsúlyban vannak a világi jellegű szövegek, melyek a feudális állam jellegzetésegeit ragadják meg és fogatják ki, teszik nevetségessé az olvasó számára. Ilyenek a középkori állat-, szélhámos-, bolondeposzok. Születnek persze lovagregényekről írt paródiák is (A fékevesztet öszvér).
A komikum egyre több műfajt hódított meg magának, kifejlődtek a karneváli dialógusok, viták, ironikus magasztalások (panegirikuszok). A népnyelvi irodalom ezen termékei már sokkal inkább a karneváli sokadalomhoz kötődtek, mint a latin nyelven írt, szorosan az egyházhoz kapcsolódó szövegek, mégis a legszorosabb kapocs a karnevál világa és az irodalom között a középkori komikus színművekben lelhető fel. Az első ránk maradt szöveg ebben a műfajban Adam de la Halle Játék a Lugasban című alkotása.

FAMILIÁRIS, VÁSÁRI BESZÉD

Az irodalomhoz hasonlóan a familiáris, vásári beszédnek is szoros kapcsolata van a karnevállal, így a népi ünnepek világával is. Számos jellegzetességgel és műfajjal rendelkezik. Szóltunk már róla, ám lényeges ismét említeni, hogy a karnevál ideiglenesen eltörli az emberek közti hierarchikus, vagyoni és egyéb korlátokat, ezzel felfüggesztve az ezekből fakadó szabályokat, tilalmakat is. A tömeg minden rendű és rangú tagját egy egyszerre eszményi, ám valóságos kapcsolatrendszerbe helyezi át, ahol társas élet szinte minden megnyilvánulása teljesen különbözik a hétköznapokban megszokott érintkezési formáktól. Az emberek közötti távolság minimálisra csökken, aminek köszönhetően új beszédformák megjelennek meg. Ez a mai nyelvben is megfigyelhető folyamat. Az emberek közötti távolság csökkenésével a beszédformák is változnak. Megnő a megengedett megnyilvánulások skálája, lecsökken viszont a beszédbeli tabuké; jóval durvább kifejezések, csúfolódások is helyt kapnak az interaktusokban. Nyilvánvalóan a mai formák nagyon messze esnek a karneválozó nép érintkezési formáitól, hiszen hiányzik belőle az az ünnepi jelleg, az utópikus háttér, amit ma már megérteni is nehéz.
A karneváli, familiáris, vásári beszéd egyik legfontosabb jellemzője, hogy fontos szerepet játszik benne a káromkodás, szereti a durva szavak, még többször a bonyolultan összetett, erősen vulgáris kifejezések használatát. Ezek közül fontos kiemelni az istenkáromló fordulatokat, melyek szintén ősi eredetűek. A korai időszakban az ambivalencia nagy hangsúlyt kapott bennük; a lefokozás mellett valahol az újjászületés, a jobb utáni vágy egyaránt megtalálható volt ezekben. Ez az ősi kettősség a karneválokon már oldottabb lett, kevésbé, azaz más értelemben érvényesült. A társadalom minden csoportjának, minden szakmának megvolt a sajátos készlete, melyből alkalom adtán meríthetett a beszélő.
A káromkodások mellett nagyon fontos hangsúlyt kapnak a fogadkozások, esküdözések. Eredetileg nem volt közük a nevetéskultúrához, ám lassan kiszorultak a hivatalos beszédformák sorából, így a vásári beszéd műfajai között kerestek maguknak helyet. Ez a tendencia általánosan igaz a karneváli beszéd egyéb műfajaira is. A nyelvi érintkezés hivatalos normái szerint tilalom alá esett fordulatok mind a familiáris beszéd zászlaja alá sorakoztak be. Úgy kezelték őket, mint a nyelvi érintkezés normáinak szándékos megszegését. Ősi nyelvi funkciójuk megváltozott, szakrális jellegüket elvesztették, így átértelmeződve általánosan vidám hangvételt kaptak, átitatódtak a karneváli világszemlélettel. Egyedi közösséget teremtettek a beszélők között.
A különféle ünnepeken, kivált a karneválok idején az utca beszédstílusa, még ha nem is teljesen, de valamennyire mégis beszüremkedett a hivatalokba, sőt a templomokba is.