Kritikám rólad

Sokakat érdekel, hogy hogyan tudok ennyit írni és honnan jön ez a rengeteg ötlet. Kíváncsi tekintetükkel már-már megbabonáznak. Sajnálom, nem fogom elárulni, még a legjobb barátomnak/legjobb barátnőmnek, sőt még a családomnak sem. Ez az én titkom. De valahogyan így vannak a nagyobb írók is vele. Ez egyéntől függ. Hiába tenném közzé, senkinek nem lenne nagy segítség. Ha valaki ugyanolyan beleéléssel és módszerrel alkotna nem biztos, hogy ugyanazt az eredményt kapná, mint én. Tudni kell ugyanis, hogy egyszerűen ez nem olyan, mint a többi művészet. Az írásban vannak alapelvek, szabályok, kritériumok. Ez azonban, kicsit sem meghatározó. Idézzek egy klasszikust: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem! /Talán azért is ezt a művet vettem elő példának, mert a társadalom annak rétege, akik ezt még olvasták, tudják nagyon jól, hogy miről beszélek./ magyarázat azoknak, akik nem olvasták ezt a művet: Egy kamasz fiú szemével láthatjuk a mindennapokat: a felelések, a dolgozatok miatti félelmet, a diákcsínyek és a nagy iskolai nevetések, viták és hétköznapok nosztalgikus hangulatát.
Mikor először olvastam ezt a könyvet valami megfogott benne. Megfogott, hogy az alapelvek, a szabályok, a kritériumok egyszerre válnak semmissé és éreztetik a lényeget az olvasóval. Mintha mi is az iskolapadban ülve figyelnénk végig egy órát, vagy nevetnénk végig egy tízórais szünetet. Sokak számára ez nosztalgia sztori, míg a fiatalabb generációnak ez amolyan útmutató féleség, bár tanulság is. De mindaz, amit kifejez és ahogyan kifejez az szenzációs. Képes egy történetet elénk festeni. Régebben úgy hittem, hogy a történet végében találom meg azt a választ, amit az elején feltettem magamnak. Tévedtem. Sok szempontból kapunk a végén egy válasz szerűséget, de én mégis azt mondom, hogy nem. Vagyis, nem ott kapjuk meg az igazit. Azt akkor kapjuk meg, mikor a történetet megértettük és átéreztük. Ennyi a titka.
Mikor pici voltam egy könyvet képes voltam a hátulján levő kis összegzésből megítélni. Hibáztam. Ott amolyan tartalom van, ami nem lelövi az egészet, csak körbeírja. Az én tapasztalatom, hogy az első mondat a legfontosabb. Ez talán sokkal jobban megmarad az emberekben, mint a legutolsó.
/Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és
a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak./
/Krrr… Brrr…
Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan meggyulladt a kredenc.
Krrr… Brrr…
Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor fél hét van már… fel kellene kelni./

Igaz? A mérvadó információk sokasága, a helyszín, a stílus, a megfoghatóság egyszerre válik tisztává és érzékelhetővé.

Most nézzünk egy XXI.században naggyá lett angol írót, aki a horror-vámpír történetek élén áll. Darren Shan. Nekem nem sikerült még magam oda tenni és leülni, hogy akkor elolvassam és képet alkossak az íróról, de nagy port kavart, sikereket ért el. Tisztelendő,de én a vámpírokért valahogy nem rajongok.

/Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban
gyűjtöttem is őket./

Nem magyar. Ez nekem is feltűnt. Nem úgy fogalmaz, mint Fekete István vagy Karinthy Frigyes. Ez egy brit gondolkodásmód. Összeolvasztja a jelent a múlttal. Kissé egoistának tűnik nekem az író, mivel egy egyes szám első személyében kezdődő történetről beszélünk, ami nem mellesleg az ő nevét viseli. Darren Shan a főszerepben.
A wikipédia így vélekedik róla: Az áttörés 2000-ben történt meg, amikor kiadta első, gyermekeknek szóló könyvét, az eredetileg önszórakoztatásból, pihenésképpen írt Rémségek cirkuszát (Cirque de Freak). A vámpírok körül forgó, immár Darren Shan néven kiadott, álönéletrajzi szemszögből bemutatott történet és 11 folytatása óriási médiafigyelmet kapott és nagy népszerűségre tett szert. Húsznál is több nyelvre lefordították könyveit, melyek hivatalosan 33 országban jelentek meg – összességében tízmilló példány kelt el 2006 elejéig, és sok helyen (többek között Magyarországon is) a könyveladási listák elején végzett egy-egy Shan-könyv.

ÁLÖNÉLETRAJZ. Ez engem kicsit fejbevágott. Lehet, hogy egy furfangos történet köré szépítette az életét, de hazudott. Az olvasóinak hazudott és a lehetetlenséget akarja a valósággal kicserélni. És ezt nem elég, hogy egyszer elkövette, nem. Ő tizenegyszer. Sokat mérgelődök az írókon. Tudom, néha kell a pénz és az elismerés is létfontosságú, de én ilyenre nem lennék képes. Önmagamat adni a műben és úgy híresnek lenni valami hihetetlen érzéssel jár. Igazából nem lenne okom egy ilyen lehúzó kritikát alkotni egy olyas íróról, akinek a könyvét nem olvastam, de olvastam az első oldalát. Szinte sírva fakadtam. Csakhogy,-és mindig ez a fránya szó… A történetet tovább olvastam, csak hogy ne legyek annyira kritikus, hiszen azért még is csak gyerekből lennék, elvégre. Szóval a második oldala megfogott. Az okai, mindennek, hogy már felveti, hogy neki is vannak titkai, és pesszimista. Az egyik legnagyobb a második oldala szerint. Az élethez való hozzáállása szerint nem érheti csalódás. Legalábbis a rosszabbikból nem.
/A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot
csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi
hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a
végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a
gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön.
Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész
át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha
leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat.
Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem
kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy
a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A
csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz.
Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek./

Nos Darren ha a pesszimizmusod ilyen egetverően nagy, akkor azt hiszem, én leszek a te legnagyobb rajongód.