Kríziseink( válságaink) egyetlen lehetséges megoldása

Mottó:
Saepe accidit, ut dum impossibila cupimus possibilia negligamus.
Gyakran megesik, hogy miközben az elérhetetlen után vágyódunk, semmibe vesszük az elérhetőt.

Úgy döntöttem, megadom végül is, a szerintem egyetlen és egyetemes megoldást a létező összes válságainkra, melyekből annyi van már, hogy a legbéketűrőbb embert is kihozza a sodrából, ha már csak a válság szót hallja.
Azért döntöttem így, mert látom, hogy az eddig megadott megoldások egyike se állja meg a sarat, egyszerű emberként legalábbis én így érzem, mert nem vagyok egy ilyen, vagy olyan képesítésű sznob specialista. (Csak a sznobizmus veszélyeit próbálom bizonygatni, ha valaki nem tudja mi az olvasson utána).
A másik nyomós ok az magánjellegű, éspedig az, hogy mostanában ahányszor újabb krízisekről hallok, a szemeim színe zöldre változik és ilyenkor látom a szó mögötti gondolatot és meglátom a titkos láthatatlant.(nem kell rögtön szellemekre gondolni)
Ez, már nem vicc, szemeim színe csak ritkán, nagyon különleges alkalmakkor szokott változni, nappal alig észlelhető, ám a sötétben ilyenkor világítanak és a körülöttem élőknek lúdbőrös lesz tőle a háta, ezért kerülik a tekintetemet, ez nemcsak nekik, hanem nekem is igen kellemetlen.
Emiatt, hónapok óta nem hallgatom meg a friss híreket, csakis az időjárás jelentésre szorítkozom, ám nemsokára ennek is vége, mert a szárazság miatt újabb válság fenyeget.
Az elmúlt években, amióta az emberiséget a válságok sokasága gyötri, rengeteg megelőző és elhárító tanulmányt hoztak nyilvánosságra, nagyon magas fokon képzett szakemberek, a különböző krízisfajták elhárítására és megoldására. A gond itt csak annyi, hogy ezeket a szakembereket nem az élet képezte ki, hanem más szakember és ezért elméleteik közül egyik sem bizonyult helyesnek és elég hatásosnak ahhoz, hogy megnyerje a Nagy válság elleni harcot. (nőtlen pszichológustól ne kérj házassági tanácsot) A Nagy válság a kis válságok anyja, ő a legrégebbi, csak ritkán lép színre, általában csak kisebb gyerekeit küldi az emberiségnek, aki természetesen nagylelkűen befogadja, mert ez a divat, hogy minden értéktelen és káros csillogást befogadjunk, saját igazi értékeinket meg veszni hagyjuk.
Mikorra aztán észbe kapunk, a kis válságocska felnőtté cseperedik és ekkor már nem bírunk vele, saját értékeink rég feledésbe merültek és ezért nem is hatásosak az eddig közzétett krízismegoldások.
Nem hatásosak, mert nem a közember nyelvén íródtak, hanem olyan magas szinten amelyet talán maga az írója se ért, de érdekes módon megértik azok, akik az elithez tartóznak, vagy legalábbis szeretnének odadörgölőzni, ezért aztán helyeslően bólogatnak olyasmire, amiről lila gőzük sincs.

Megadom tehát az egyetlen lehetséges megoldást, amit rég elfelejtettünk, rég kiment divatból és napjainkban majdnem teljesen mellőzünk, ez pedig a felebaráti SZERETET gyakorlása.
E nélkül az elméletek elmélete is csődöt mond, hiába az érthetetlen, fellengzős mondatok, ha mindig elkerüljük a lényeget.
Ebbe az egyetlen mindenki számára érthető szóba is belesűríthető a megoldás.
Aki nem hisz ebben a megoldásban, annak néhány egyszerű példát adok, hogy hitét megalapozzam.
Például, ha egy vezető szereti a népét, a nép meg viszontszereti, akkor ott politikai válság nem következhet be, ha egyel-talán szeretünk valakit és az szeret minket, akkor ellenségek nem lehetünk, nincs szükségünk fegyverekre meg bombákra, helyettük nyugodtan élelmiszert termelhetnénk és úgy élnénk mint Marci hevesen. Így az úgymond „ rászoruló” országoknak nem kellene fegyveres segítséget küldeni, a szeretetcsomagok is megtennék, a terrorista cselekményeknek vége lenne, kőolajat is kapnánk, nem ingyen, de szeretettel(olajkrízis nincs).
Ha a bankok csak egy kicsit is szeretnének, akkor nem tukmálnának ránk mindenféle kölcsönt és nem vennék el majdnem kifizetett házainkat egyetlen, utolsó ki nem fizetett részlet miatt, hanem inkább kifizetnék azt helyettünk, hisz nyugodtan futná a kölcsönre számított kamatból.(gazdasági válság nincs)

Ha szeretjük anyósunkat és ő szeret minket, nincs válás, ha szeretjük feleségünket és a szeretőnket, a feleségünk is szeret minket is és őt is, megint nincs válás, így nincs szociális válságra kilátás.
Merem állítani, hogy bármilyen kisebb, vagy nagyobb gond, amelyik előbb vagy utóbb aztán krízissé fejlődik, egy kis szeretettel megoldható.
Ehhez a megoldáshoz nincs szükségünk óriási pénzösszegekre, a szeretetet ingyen mérik bárkinek, nem vásárolható és nem eladható, mint ahogy nagyon sokan gondolják.
Sajnos, ez a gondolkodásmód fertőzi meg életünket, mert képesek vagyunk bármire egy kis mulandó csillogásért, titkon nyomorba dönteni egyéneket, családokat, népeket és országokat, természetesen csakis azért, hogy utána nyilvánosan villogtathassuk állszeretetünket.
(Valahogy a reformáció előtti közvetlen időkre emlékeztet ez, ha pénzed van, máris adják a belépőjegyet a mennyországba.)
Sznob összejöveteleken pénzadományokat gyűjteni árváknak, akiket mi tettünk azzá, szociális otthonoknak, ahová saját szüleinket dugtuk el a világ szeme elől, nehogy rájöjjenek honnan is származunk és így tovább.
Olyan ez, mint a halott világítás egyeseknek. Egész amíg élt a halott, soha egy szál virágot nem vitt neki, csak úgy szeretetből, de halála után aztán ölszámra hordja a virágot a temetőbe, mert ugyebár ez látványos is, meg divatos is.
Mellékesen megjegyzem, én kikértem magamnak, hogy velem addig szagoltassák az ibolyát amíg felülről bírom azt megtenni és szerintem nem ártana, ha minél többen ezt tennék, mert az utólagos szeretet gyakorlása világra olyan, mint az eső után a köpönyeg.
Melegen ajánlom tehát a szeretet gyakorlását mindenkinek, mindenhol és mindenkor, mert csak amikor szeretni és tisztelni fogjuk egymást, mindenki szeret legalább egy picit mindenkit, akkor mondhatjuk, hogy megnyertük a harcot és Isten szabad teremtményei vagyunk.
Meglehet, hogy utópiának tűnik mindez, de higgyétek el nem az, mert elérhető és megvalósítható, csak egy kis pozitív hozzáállásra lenne szükség ez irányban, a reklámoknak csak negyedét ennek az ügynek szentelni, a többit meg beszüntetni és természetesen egyénenként hozzájárulni, de csakis mindenki saját lehetősége szerint.
Semmit nem kell túlzásba vinni, mert az mindig ártalmas, elrettentő példa erre az az anyanyúl, amelyik túlzott szeretetében felfalja saját fiókáit.