Kuruzslók tudománya

Amikor valamelyik családtagunk, barátunk, kollegánk, vagy ismerősünk meséli el nekünk az egészségügyi panaszait, tele vagyunk jó tanácsokkal. Szívesen elmondjuk, hogy nagymamánk milyen csalhatatlan módon gyógyította ezt a betegséget, vagy a szomszédasszony hogyan lábalt ki belőle, milyen cikkeket olvastunk róla az interneten, sohasem látott orvosokat ajánlunk, akiket hallomásból ismerünk csak, de kitűnő szakembereknek tartunk mások véleménye alapján. Amikor azonban mi magunk vagyunk betegek, a sok jó tanácsunkból egy sem jut az eszünkbe, hirtelen mindezt elfelejtjük és elmegyünk az orvoshoz…
Ez történt velem is 2006 nyarán, amikor megfáztam /vagy megajándékozott valaki néhány jól fejlett bacilussal/ és fájt a torkom, folyt az orrom, tüsszögtem. Teltek-múltak a hetek, a hónapok, de valahogy nem tudtam kijönni belőle. Nem kaptam levegőt csak a számon, nem szűnt sem az orrfolyásom, sem a köhögésem. Amikor már túl voltam a sokadik antibiotikus kezelésen, a bal szemem fájni kezdett, ami csak egyre rosszabb és rosszabb lett. Szeptember elején elküldtek a gégészetre, ahol a röntgen lelet alapján súlyos baloldali arcüreggyulladást állapított meg az orvos. Nagyon nehezen, mivel én roppantul tiltakoztam ellene, meggyőzött arról, hogy nincs más megoldás a jelenlegi helyzetben, fel kell szúrni az arcüregemet és kimosni. Attól és csakis attól, majd helyre áll az egészségem. Ezt én is nagyon szerettem volna, ezért végül beleegyeztem.
Nos a fájdalmas felszúráson túljutva, a kimosást nem tudtam elviselni, mert az arcüregembe juttatott víz hatására a bal szememben olyan fájdalom keletkezett, hogy csakis a jól neveltségem miatt nem sikoltoztam. Ez a művelet így abbamaradt, és újabb meggyőzés következett egy arcüreg műtét azonnali szükségességéről.
Amit a műtétről előre megtudtam: szondát vezetnek az orromon keresztül az arcüregembe, amin keresztül kiszippantják az ott levő váladékot, amit szövettani vizsgálatnak vetnek alá. Így megállapítják, hogy mi okozta az arcüreggyulladásomat, és egyszer-és mindenkorra kikezelnek belőle. Hát ez elég jól hangzott. Pocsékul éreztem magam, és másra sem vágytam, minthogy az élet újra szép legyen. Belegyeztem a műtétbe, azt a kis szippantást, ami az orvos szerint maximum negyed óra, túl fogom élni.
Ami a műtétnél valójában történt: nem negyedórát, hanem másfél órát töltöttem a műtőasztalon, ébren, de annyira leszedálva, hogy sem beszélni, sem mozogni nem tudtam. Közben a kis szippantásról kiderült: ahhoz, hogy oda kerüljön a szonda, ahová a doki akarja, össze kell törni az arcomban az egyes üregek közötti átjáráshoz a csontokat. A csontokat nem lehet érzésteleníteni. Végül a homloküregembe is felvezette a szondát, ehhez összetörte belülről az orrcsontom egy részét és még mindent, ami ahhoz kellett, hogy oda bejusson egy pillanatra a szonda. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje azt a fájdalmat, ami ezzel jár…
Az arcom remekül nézett ki utána, az orromból dőlt a vér, de túl voltam a műtéten. Na még egy kis jegelés, egy kis antibiotikum, egy kontroll, és már jól is leszek. A kontrollon megkérdeztem a szövettani vizsgálat eredményét, de azt a választ kaptam, hogy minden rendben van. Kíváncsian rákérdeztem, hogy mitől volt ez a rémes arcüreggyulladásom – az orvos azt ígérte, hogy a szövettani vizsgálatból kiderül – de csak egy fejcsóválás volt a válasz és az, hogy minden rendben van.
Hát nem volt. Előbb a bal szememről derült ki, hogy kicsit furcsán fog ezután kinézni. Ennek a szememnek az alsó szemhéja a műtét előtt duzzadtabb volt, mint a jobb szemem alsó szemhéja. Ez most a műtét után szépen behorpadt. A bal szemem ráadásul állandóan könnyezett. A szemklinikán kicsit kitágították a műtétnél megsérült baloldali könnycsatornát, ami az orrba vezeti normál esetben a könnyeket, amik a szemet állandóan mossák. Így csak hidegben, amikor fokozott a könnytermelés, akkor könnyezik a szemem, tíz fokos hőmérséklet felett fölött már nem. Hurrá!
November elején már csak az volt a kérdés, hogy miért folyik egyfolytában az orrom, miért nem kapok rajta levegőt, és miért fáj újra a bal szemem?
Visszamentem az orvoshoz, aki megnyugtatott, hogy ez csak egy pillanat műve és már rendben is lesz. A műtét után valami összenőtt, aminek nem kellett volna, ezért vannak a panaszaim. Megoldás: tíz perc alatt lézerrel átvágja azt, ami összenőtt és már kapok is levegőt, elmúlnak a panaszaim, nem is fog fájni, nem is fog vérezni, minden rendben lesz. Irány a műtőasztal, jön a végleges megoldás. És jött…
Tíz perc helyett egy óra a műtőasztalon, ha kifejezetten nem is fájt, de szörnyen kellemetlen volt. Égett szövetek szaga belül az orromban. Az orvos ideges kiabálása, hogy miért nem jön a lézer sugár, aztán meg azért kiabált idegesen, hogy miért olyan erősségű, meg azért, hogy most nem is mondta, hogy jöjjön a lézer sugár… Az asszisztens nő ismételt kérdései, hogy az orromban levő szívócsőben miért vannak ezek a fura dolgok? Amire a korrekt válasz az volt, a doki úgy tudja, hogy két éves koráig nem beszélt az asszisztens nő, kár, hogy azután már megtanult beszélni… Ha az első műtét szenvedései a poklot idézték, a második műtét meg kész horror volt…
Egyre azon gondolkodtam, vajon most éppen mit barmolnak el rajtam? Meg azon, hogy nem zavarja őket, hogy mindent hallok? A fő kérdés meg az volt, egyáltalán normális vagyok én, hogy megint hagytam magam rábeszélni egy újabb műtétre?
Amikor vége lett a beavatkozásnak, a doki közölte, hogy mégsem sikerült megoldani a problémát. Ezt egyébként én is gyanítottam, mert nem kaptam levegőt az orromon, ráadásul dőlt belőle a vér és nagyon rosszul éreztem magam. Majd egy harmadik műtéttel nemsokára véglegesen rendezni fogja a helyzetet.
Na akkor láttuk egymást utoljára.
Ezek után határozottan úgy éreztem, sem még egy műtétet nem akarok, sem ezt a dokit.
Azonban továbbra sem kaptam levegőt, az orrom egyfolytában folyt és a bal szemem is egyre jobban fájt. Egy egészségügyben dolgozó ismerősöm ajánlott egy nagyon-nagyon jó fül-orr-gégészt, akire nyugodtan rábízhatom magam. Az ő vizsgálata szerint, december közepén, ismét baloldali arcüreggyulladásom volt. Micsoda meglepetés! Megnyugtatott, ezt egy műtéttel rendbe fogja hozni. Köszöntem szépen, ezt valahogy már nem akartam. Azzal bocsátott el, hogy úgyis vissza fogok menni hozzá.
Hát nem mentem. Viszont egyre rosszabbul voltam. Annyira rosszul, hogy egész időszakok estek ki az emlékezetemből. Például voltam egy hivatalban, ott elintéztem valamit. Ez biztos, mert megvoltak a papírok, amiket ott kaptam. Azonban sem a hivatalra, sem az ügyintézőre, sem az ott létemre nem emlékeztem. Hát ez elég borzasztó volt. A munkahelyemen – közben végig dolgoztam – vajon kinek mit ígértem, kivel mit beszéltem meg, milyen feladat volt, ami kiesett az emlékezetemből, mert annyira rosszul voltam?
Már kezdtem beletörődni a harmadik műtétbe, amikor végre leültem a számítógép elé és beírtam az internetes keresőbe: arcüreggyulladás. Olvastam és olvastam, orvosokat, betegeket, hozzászólásokat a témához. Teljesen mellbevágott, amikor arról olvastam, hogy valakit már tizennegyedszer műtenek ezzel a problémával, mert az arcüregben a gennyes váladék újratermelődik. Aztán egyszer csak elkezdtem olvasni pontosan azt, ami velem megtörtént. A rengeteg antibiotikumos kezelésről, a felszúrásról, az első, a második, a sokadik műtétről. Szinte hinni sem akartam a szememnek! Ott volt leírva a múltam és a rám váró jövő…
Megrázó volt!
Megnéztem, hogy ki írta a cikket, egy orvosnő, akit már névről ismertem, mert nagyon szerettem olvasni az érdekes cikkeit, amik megjelentek egy napilapban. Azonban vele is volt egy kis probléma, természetgyógyászként dolgozott. A természetgyógyászatról el tudtam képzelni a masszírozást, a belgyógyászati problémák gyógynövényes kezelését, de úgy gondoltam, egy természetgyógyász nem képes meggyógyítani azt, ami az én problémám, egy súlyos arcüreggyulladást, amit a szakorvosok szerint műteni lehet csak.
A végső lökést, hogy mégis felkeressem a doktornőt, a fogorvosom adta. Látta, amikor nála voltam, mennyire rossz állapotban vagyok, és türelmesen végig hallgatta kalandjaimat az egészségügyben. Amikor megemlítettem neki, azon gondolkodom, hogy elmegyek egy természetgyógyászhoz, azt felelte, hogy jól teszem. Amikor csodálkoztam a véleményén, azt mondta: a nyugati orvoslás – amit ő is tanult – nem szentírás. Az egészségügyi problémákat úgy is meg lehet közelíteni, hogy nem a betegséget, hanem a beteg embert gyógyítjuk.
Január elején bejelentkeztem az egészségközpontba, ahol a doktornő dolgozott. A megadott időpontban felkerestem, és alávetettem magam az ottani furcsa kivizsgálásnak. Hő térképet készítettek a testemről, különleges tesztet / voll teszt /, és vércsepp analízist végeztek. Egy fül-orr-gégész is megvizsgált.
Aztán megkezdődött a gyógyításom. Az állapotfelmérés után egy terápiás terv készült. Diétáznom kellett, bizonyos teát fogyasztani, akupunktúrás kezelésre járni, homeopátiás szereket és táplálék kiegészítőket szedni, tengeri sós vízzel az orromat öblögetni, lélegző gyakorlatokat végezni, inhalálni, relaxáló fürdőket venni.
A kollegáim csak mosolyogtak rajtam, hogy milyen naív vagyok, azt képzelem ezektől majd rendbe jövök. Amikor a kezelés elején még rosszabb lett az állapotom, szerintem már le is mondtak rólam. Mit tagadjam én sem voltam biztos abban, hogy jó úton járok. Azonban annyira rettegtem a műtéttől, hogy mindent pontosan betartottam. Az asztalomon a jobb könyökömnél egy kisebb patika volt az eléggé drága szerekből. Vittem a teámat mindenhová magammal, szedtem a cseppeket, a bogyókat, a kapszulákat percre pontosan.
Néhány hét után aztán kezdett kiderülni, hogy nem kell feltétlenül hinni a kezelésekben, ahhoz, hogy hassanak. Lassan javult a közérzetem, előbb néha-néha, majd egyre gyakrabban kidugult az orrom, levegőt kaptam rajta. Ami ennyi idő után egy csodával felért számomra. Május végén teljesen egészségesen ültem az egészségközpont folyosóján, az utolsó kontrollra várva. A fül-orr-gégész doktornő, aki januárban megvizsgált, meglátott és behívott egy pillanatra a rendelőjébe. Kifaggatott hogy érzem magam, megvizsgált. Nem mondta, de látszott rajta, hogy talán mi ketten sem igazán hittünk benne, hogy természetgyógyászattal ilyen eredményt lehet elérni. Nos, azóta három év telt el, és egészséges vagyok.
Ezt a cikket azért írtam, mert éppen most olvastam az egyik legnagyobb napilap online oldalán, a következőket: „A kuruzslók gárdájában az orvosi diplomával rendelkezők a legártalmasabbak” és hosszasan pocskondiázta a cikk a természetgyógyászokat.
A természetgyógyászokat sokan ma is kuruzslóknak tartják, akik csak becsapják a beteg embereket, elveszik a pénzüket és eltérítik őket a valódi gyógyulás – amire csakis az ortodoxgyógyítás képes – útjáról. Nem ismerik el, hogy a hivatalosan elfogadott gyógyításnak van más alternatívája. A rendszerváltásig a természetgyógyászat bűncselekménynek számított. Belegondolni sem merek, hol tartanék most, hányadik műtétnél, hányadik orvosnál, mi lenne velem egyáltalán, ha a kuruzslók tudománya nem segít rajtam.