Láthatatlan ember

Szocális túlérzékenység? Netán vonzom a bajt? Meglehet. Ha csak a tömegközlekedési járműveken mellém sodródó szerencsétleneket nézem, akkor mindenképp. Szinte minden útra jut egy gügyögve kézzel-lábbal, hogy ő tulajdonképpen merre hány méter. Nem beszélve a társadalmilag perifériára szorult ember -koldus, csöves- nem épp rózsaillatú közeledéséről. Lehet, csak felfújom a dolgot. Pedig a probléma nem újkeletű! Sőt…

E sajátosan magyar megnyílvánulással hosszú évek óta találkozni lehet mindennapjainkban. Bőven el vagyunk példákkal látva. Nézzük csak meg autóstársadalmunkat. A jelenség speciálisan felfedezhető közlekedési morálunkban. Vagy vegyük a 60 év felettiek sajátosan standard versenyszámát -a ki jut előbb ülőhelyhez címűt- mely idestova több tíz éve dívik, s amit a magamfajta, egykor kötélidegzetű hazánkfia türelemvesztés okán már csak néhány keresetlen szóval jutalmaz. Többnyire azt is csak az orra alá…
Sikerült néhány olyan esetet átélnem a közelmúltban, melyben az érintettek egy része alapvető udvariassági formulák alapján joggal várhat el előzékenységet, udvariasságot az érintettek másik -jómagam- részétől. Megjegyzem -minden dicsekvés nélkül- hála szüleim nevelési programjának, nem vagyok híján az alapvető figyelmességnek és udvariasságnak. Ám az a jó pár eset, melyet átéltem elgondolkodtatott. Íme a teljesség igénye nélkül…
Kedd 8óra36p., madárkás bevásárlóközpont. Én befelé igyekeztem munkavégzés okán, anyuka 10 éves forma csemetével kifelé. Természetesen félreálltam, kiengedtem őket. Válaszként egyenes hát, merev tekintet érkezett. Én csak nyeltem egyet…
Szerda 16óra18p., iskola. Befelé mentem, s ezt tette velem együtt egy mozgássérült is, akit toltak. Természetesen előre engedtem őket, még az ajtót is megfogtam. Gondolom néhány százezren hasonlóképpen cselekedtek volna? A válasz ezúttal is egyenes hát, merev tekintet és szoros száj volt. A kocsit toló részéről is… Na itt már kezdtem azon gondolkodni, hogy egy új társasjáték részese lettem, azzal a megkötéssel, hogy míg mások haladnak, én kétszer kimaradok a dobásból.
Csütörtök 8óra23p., madárkás bevásárlóközpont. Én ismét befelé, két nyugdíjas kinézetű hölgy kifelé. Egyikük kocsival, másik szatyrokkal. Autómatikusan álltam félre az ajtóból. Kócos csönd, cikázó tekintet érkezett válaszul, míg az egyenes hát kérdését ezúttal inkább ne feszegessük…
Csütörtök 9óra20p., zöld-piros áruház. Nyugdíjas korú, tarkabarkára melírozott démon kis bevásárló kocsival. Én a nagyobbikkal, mert jóval több mindent vettem, mint ő. Mindketten a pénztárt vettük célba, csak én néhány perccel korábban. Bevásárlókocsim súlya és a pénztárak előtti szűk elrendezés miatt, nekem sajnos némi időt vett igénybe a pénztárra való ráfordulás, pedig van már gyakorlatom a dolgoban. Na innentől jött a klasszikus "befurakszom eléd jobbról" című műsorszám, mégpedig az egyokori kresz órák "Y" megfordulásos formáját idézve. Én az "Y" bal szárát képeztem eredetileg, ami ugye a hölgy megérkezéséig egy egyenes volt, s a kicsit torz "Y" pusztán versenyzőnk jobbról való bevágása okán jött létre. Hősünk így több legyet is ütött egy csapásra, hisz az utánunk érkezőknek halvány lila fogalmuk sem volt hová álljanak. Így teljes lett a káosz, amin csak hab volt, hogy mindezt egyetlen hang nélkül tette…
Csütörtök 14óra01p., M-betűs áruház. Néhány tíz perccel váltás után az áruház parkolójából gurultam ki éppen. Két itt dolgozó hölgy, műszakuk lejártával a parkolón keresztül igyekezett hazafelé. Egyikük kezében tojás, bevásárlószatyrok, másikuknál üdítő és egy kis női táska. Zebra sehol, ám ezen a napon sokadszorra úgy döntöttem, engedek. Átmentek. Csak épp nem várták meg, hogy engedjek. Így olyan kinézete volt a dolognak, mintha fékezni sem akartam volna, pedig fékeztem. Ők azonban ügyet sem vetettek rám, átvonaglottak előttem, mintha csak otthon a kis szobából a nagyba tették volna ezt. Hiába az ember második otthona a munkahelye…
Hétfő 16óra42p., Iskola. Én bemennék, anya gyermekével meg ki. Csakazért is félreállok, ajtót és padlót fogva jó hülye módjára. Tettem következményei ugyanazok, mint korábban. Csak a csönd válaszol dalolva…
Ezek után tartós önrevíziót végeztem és arra a megállapításra jutottam, hogy teljesült gyermekkorom egyik legnagyobb álma és sikerült láthatatlanná válnom. Bizonyos helyzetekben. Ezt amúgy tesztelném is, mondjuk bankba menet, de félek a tetszésindexe nem lenne túl magas. Így azonban marad a realitás, miszerint az állampolgárok egy sajátos rétegéből sajnos ilyen reakciótlanságot váltok ki. Megállapítható, hogy minden esetben hölgy volt a játékostárs, anyukaként, közpkorúként, esetleg nyugdíjasként. Egyébként semmi bajom a nőkkel, sőt nagy tisztelője vagyok a női nemnek – a női NEM-nek – is. Mi férfiak sem vagyunk különbek, de erről egy fentebb említett probléma okán, talán majd máskor írok…

Félreértés ne essék, nem magamat akarom piedesztálra emelni, sőt vállveregetésekre sem vágyom, csak éppen jó lenne ebben az agyonkommunikálódott világunkban valami kis visszajelzés, a kommunikáció egyszerű, egysejtű életformája egy bólintás, egy kézmozdulat. Nem?