A Krakkó melletti Wieliczka városka sóbányájánál szálltunk ki a buszból, ahol a bejáratnál egy magyar nyelven beszélő bányász idegenvezető várta a csoportunkat.
A szép szőke lány, a csinos fekete bányász egyenruhájában nagyon jól beszélt magyarul, bár elnézésünket kérte, ha nem helyesen mond valamit. A bemutatkozásából kiderült, hogy született lengyel lány, nincsenek magyar gyökerei, és a lengyel egyetemen tanult meg ilyen kitűnően magyarul. Egy egzotikus nyelvet akart tanulni, és ezt számára a magyar nyelv jelentette.
Mindjárt kaptunk is egy kis csokrot a lengyel-magyar szóegyezésekről, növényeket, állatokat, ételeket sorolt fel, amik lengyelül majdnem úgy hangzanak, mint magyarul. Mivel Lengyelországnak magyar királya, és néhol magyar földesurai voltak, így nem meglepő a katonai szavaknak, és a gyümölcsöknek, terményeknek a magyar nyelvből való bevándorlása a lengyel nyelvbe.
A Wieliczkában található sóbánya a világ egyik legrégebbi sóbányája, a 14. századtól termeltek ki sót, egészen 2007-ig.
Ma már múzeum, és napjainkban ez az egyik leglátogatottabb látnivaló Lengyelországban.
Elindultunk a hagyományos turistaútvonalon – mely összesen a bánya három szintjét érinti, és 135 méter mélyre visz a só birodalmába – és körülbelül két és fél órát töltöttünk a bányában.
Lefele végig lépcsőkön, gyalog kellett haladni, az út kezdetén rögtön 380 lépcső várt ránk, hogy elérjük az első szintet. Elég lassan haladtunk, a menet sokszor megakadt, és várni kellett, így nem volt nagyon megerőltető a bányába való leereszkedés.
Amint leértünk, az idegenvezetőnk elmondta, hogy a tárnák összes hossza az összekötő folyosókkal, tavakkal, termekkel, aknákkal együtt meghaladja a 300 kilométert, és a sóbánya olyan, mint egy hatalmas labirintus, és bár természetesen minden látogatóért kár, de az idegenvezetők azért visznek nagyobb csoportokat, mert 1-2 százalék veszteség még megengedhető.
A folyosó – amin elindultunk – falai sóból voltak, az idegenvezetőnk biztatott mindenkit, hogy aki nem hiszi, az nyalja meg bátran. Felhívta a figyelmet, hogy ezt bárhol megtehetjük a bányában, csak három dolgot nem szabad megnyalni: a bányában lévő elektromos vezetékeket, a könnyen megmunkálható anyagból készített só szobrokat, és az idegenvezetőt. Ezt a kis humoros felütést végig megőrizte az idegenvezetése során.
A só egyébként nem fehér színű volt a bányában, mint az ember gondolná, hanem szürke színű.
A sóbánya keletkezéséről is van természetesen egy lengyel legenda, aminek magyar vonatkozása is van. A legenda szerint kizárólag a magyar származású Szent Kingának /IV. Béla király lányának/ köszönhető, hogy sót találtak Wieliczkában.
A történet röviden: Kinga, Boleszláv lengyel fejedelem felesége volt (akihez tizenöt évesen adták feleségül). A tatárjárás után, amikor a királylány hazalátogatott, elment a máramarosi sóbányákat is megnézni, ahol látta, milyen gyönyörűek a só tömbök, így megkérte apját, hadd vihessen mutatóba belőlük Lengyelországba is – és persze, ha már, akkor a bányát is szerette volna magáénak tudni. Egyidejűleg azt is kérte, hadd vihessen magával szakembereket, akik talán Lengyelországban is találnak a föld felszíne alatt hasonlóan szép kristályokat rejtő só képződményt.
És itt jön a csoda: a királylány a bánya birtokbavétele jeléül jegygyűrűjét egy aknába dobta, nem sokkal később pedig, miután az első sóbánya megnyílt Wieliczkában, az első só tömbben, amit a bányászok kiemeltek, éppen az ő gyűrűje ékeskedett.
Szóval, ennek a legendánk köszönhetjük, hogy valami közünk van ehhez a csodálatos sóbányához. Egyébként az idegenvezetőnk, Patrycja azt is elmondta, hogy Kingát a mai napig csodálják Lengyelországban, sőt, Lengyelország védőszentje is.
A wieliczkai sóbányában a tényleges bányászatot mára beszüntették – elfogyott az iparilag kitermelhető mennyiségű só, csak látványosságként üzemeltetik.
A bányában 14 fok van, ami egyébként többnek érződik a sok lépcsőjárás miatt. Ahogy leértünk azonnal érezni lehetett a só szagát és a párás levegőt, kellemes érzés volt – jó mélyen belélegezni a sós párát.
A turista útvonal a bánya legszebb, központi részében haladt. Különböző formájú, és különböző technikákkal kialakított járatokban mentünk, hol ember vastagságú gerendák vettek körül minket, hol maga a szépen megmunkált só jelentette a járat falát.
A járatokat kamrák szakították meg, a kitermelt kisebb-nagyobb só tömbök helye, ezek egy részét kápolnává alakították, és a kápolnát díszítő szentek szobrait sóból faragták ki.
Jártunk a Kopernikusz kamrában, a barokk stílusú Szent Antal kápolnában. A Janowice kamrában sóból kifaragott szobrok mesélik el Szent Kinga gyűrűjének legendáját.
A leégett kamrában viaszbábuk mutatták be a metánégetők munkáját. Tapasztalt bányászok nedves rongyokkal bebugyolálva magukat, a járatok alján kúszva megközelítették a metán gáz veszélyesnek tartott helyeket és hosszú rudakon zsarátnokot tartva felfelé elégették a betörő bányaléget.
Ennek bemutatásához egy kis hang és fény játék is tartozott, némi füsttel, és amikor vége lett, a csoportból páran köhögni kezdtek, mire az idegenvezetőnk megjegyezte, hogy úgy hallja a bányászok életben maradtak, mert köhögnek.
Időnként újabb falépcsőkön ereszkedtünk egyre lejjebb a bányába.
A Sielec kamrában gyűjtötték össze a bányában használt, a só vízszintes szállításra szolgáló eszközöket, amilyen például a „magyar kutyának” nevezett, emberi erővel vonszolt kis kocsi, mely a sóbálványok mozgatására szolgált, vagy a sóval töltött fahordók szállítására szánt szánkó volt.
Az összes fából készült eszközt az évszázadok alatt eredeti minőségében konzerválta a sós levegő.
A Nagy-Kázmér kamrában a névadó só mellszobrán kívül látható eredeti helyén a 18. századi lóvontatású járgánnyal hajtott „szász felvonó”. A felvonó működését egy közelében elhelyezett modell szemlélteti.
Egy kitömött lovacska állított emléket annak a sok lónak, amik a bányában élték le az életüket. Nekik jobb dolguk volt, mint a szénbányában dolgozó társaiknak. Nem vakultak meg a szénportól, és az egészséges levegőn jó kondícióban maradtak sokáig. Az egyik kamrában a néhai lóistállót is megnézhettük.
Az egyik sarokban egy élőkép mutatta be a bánya felfedezésének valódi történetét. A bányából feltörő víz sós forrásokat hozott létre, ezekből párolták kezdetben a sót. Majd a források elapadtával egyre mélyebbre ástak a sós víz után, még végül elég mélyre ásva, megtalálták az első só tömböket, amiket aztán felülről kezdetek el kibányászni.
Egy másik kamrában vannak kiállítva a függőleges szállítóeszközök, fából készült kézi csörlők. A teremben megmaradtak a sóba vájt lépcsők, melyeken a szállítómunkások közlekedtek, és akiknek a munkáját az egyik fülkében mutatja be a múzeum.
Egy másik sarokban három törpe só szobra látható, melyeket egy bányász készített.
A lépcsőkön lejutottunk a Kunigunda kereszteződéshez, melyben megőrződtek a bánya víztelenítésére szolgáló csatornák, itt található egy rekonstruált 16. századi szivattyú is. Más kamrákban is láttunk, régi bányászok faragta bányamunkát végző só törpéket.
Az egyik kamrában a Szent Kereszt kápolnát láttuk, ami bemutatja a halálos veszélyben dolgozó egykori bányászok vándorkápolnáját, amit mindig abba a kamrába vittek, ami közel volt a munkahelyükhöz. Két barokk faszobor, és két sóból faragott, térdelő apáca nehezen felismerhető szobra látható benne.
A legnagyobb látványosság a bányában a Szent Kinga kápolna, ami egy óriási kitermelt só tömb kamrájában készült. Ez egy sóból faragott földalatti templom, aminek a csillárja, de a földet borító „kő kockái” is mind sóból készültek, 54 méter hosszú, 18 méter széles, és először 12 méter magasból látja meg a látogató. Lenyűgöző!
A sóból faragott lépcsőkön leérve az oldalfalakon az újszövetségből vett jeleneteket ábrázoló, sóból faragott domborműveket, egy sóból faragott Betlehemet, a főoltáron Szent Kinga só szobrát lehet látni Szent József és Szent Kelemen társaságában.
Az idegenvezető arra is ügyelt, hogy csak az fotózzon, aki ehhez megváltotta a fotójegyet. Mi váltottunk jegyet, így nyugodtan kísérletezgettünk vakuval is nélküle is, de nem igazán jó eredménnyel. A meglévő fény nagyon kevés volt, a vakut pedig nem szerette a só (vagy fordítva). Bárhogy is igyekeztünk, vagy elnyelte a fényt, és sötét lett minden, vagy visszatükrözte, és így beégett a kép. Különösen nagy gond volt a domborműveknél. Talán több lámpával, hosszú beállításokkal lehetett volna jó képeket csinálni…
A következő állomásunk egy 100 méter mélyen lévő kamra volt ami, csodálatos látvány nyújtott hatalmas só pilléreivel, melyek a zöld színű sós tóba merülnek. A tó helyenként 9 m mély, a víz sótartalma körülbelül 320 g/l.
A Weimar-kamra előtt Goethe só szobra áll, az 1960-as években a terem alsó részét elöntötte a sós víz, ezért látványhidat, galériát és lépcsőket építettek ki. Itt volt egy kis hang, és fény játék a látogatóknak, de nem volt igazán lenyűgöző, maga a hely annál inkább.
A következő 35 méter magas kamrában 100 évig bányásztak sót, most a beomlás ellen épített, hatalmas gömbfákból álló pillérkötegek /amik már megint kezdenek kimozdulni a helyükről/ kissé félelmetes látványát bámultuk szájtátva.
Az idegenvezető arról beszélt, hogy senki nem tudná megmondani, hogy mennyi fát hoztak le a bányába az évszázadok során az aládúcoláshoz. A folyamat még most is tart, mert mozog a só, és a bánya látogatás biztonságossá tételéhez folyamatosan erősíteni kell a dúcolásokat.
Majd egy dupla kamra következett, amiket víz öntött el, és egy alagút köti össze őket. Valaha itt a turistákat tutajjal átszállították az alagúton, de egy részeg katonatársaság néhány tagja a vízbe esvén a tutaj alá szorult, és megfulladt. Így a tutajozás abba maradt, és a parton felállították Nepomuki Szent Jánosnak, a fuldoklók védőszentjének, a só szobrát.
Végül két óriási teremben kötöttünk ki, /Varsó és Visztula kamra/ itt rendezik meg a bányászok és vállalatok ünnepségeit, de sporteseményeket, koncerteket és bálokat is rendeznek.
A 19–20. század fordulóján létesítették, mintegy 20 000 tonna konyhasót bányásztak benne.
2003-ban új üvegcsillárokat kapott. Legnagyobb dísze a sóból faragott bányász emlékmű.
Itt boltok is voltak, ahol a bányával kapcsolatos emléktárgyakat lehetett vásárolni, büfé, sőt egy étterem is volt, és erre hagyhattuk el a múzeumot.
Ezek a termek már olyan nagyok, és magasak voltak, hogy nem is érvényesült bennük a látvány, hogy sóból vannak, mindenütt csak a termeket megtartó ácsolatok domináltak.
A túra vége a Danilowicza kamránál volt – 135 méteres mélységben –, és onnan szerencsére bányászlifttel lehet a felszínre jutni, nem kellett fölfelé is megmászni a pár száz lépcsőt.
A liftek elég kicsik, és általában kilenc-tíz embert zsúfolnak be egy járatba, ami roppant kellemetlen érzés; konkrétan mozdulni sem lehet, de hát ez legyen a legkisebb probléma.
A lift egymás fölött két lyukacsos falu fémketrec volt. Mindegyikbe 9 utast préseltek be. Ezt szó szerint kell érteni, valóban mozdulni sem lehetett egymástól. A kísérőnket már alig tudták beszorítani mellénk, ráadásul még az ajtót is be – illetve ki – kellett csukni valahogy, mert befelé nyílt.
Fény csak a lyukakon át szűrődött be egy kevés.
Egy éles csengőhang jelezte az indítást. Aztán lift fel, gyomor le, másodpercenként 4 méteres sebességgel száguldottunk a napfény felé, és a felszín előtt egy óriás levegőbefújással egyenlítették ki a két szint közötti légnyomás különbséget. Erre azért volt szükség, mert ilyen magasságkülönbség átlépésekor simán előfordulhat a dekompressziós betegség, vagy más néven keszonbetegség.
Fönn a felszínen is ajándék boltok sokasága árulja a sókristályokat, és a belőlük készült dolgokat. Visszaszálltunk a buszba, és a szállodánkba mentünk vacsorázni.
A hagyma leves sajnos meg sem közelítette az általam készített francia hagymakrém levest, leginkább arra hasonlított, mint amikor a leveskockából készített húslevesbe belefőznek egy csomó kockára vágott vöröshagymát.
A második fogás spenóttal töltött csirkemell, kapros főtt krumpli volt, egy falat párolt padlizsánnal, és párolt paprikával. Na most, én nem szeretem a spenótot, és a kaprot…
Végül kaptunk egy falat valami desszertet, ami lehet, hogy tiramisu akart lenni, de az is lehet, hogy nem…
8 hozzászólás
Kedves Judit!
Ezúttal csodálatos helyre vittél. Ez a sóbánya nekem rendkívül látványosnak tűnt, és terápiának sem utolsó. 🙂 Bár, 135 méteres mélységben lenni nem tűnik egy leányálomnak, sőt, felfelé még a nem létező liftfóbiám is előjött. 🙂 Mindenesetre ez rendkívüli élmény lehetett és örülök, hogy nekünk is megmutattad, mert szinte mindent láttam a szemeddel, olyannyira remekül megírtad. Köszönöm az élményt.
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm, hogy itt is elolvastad, és hozzászólást is írtál. Úgy tűnik, hogy a sóbánya nem egy olyan hely, ami túlságosan érdekelné az olvasókat.
Pedig az egy földalatti mesevilág. A Sreet wiew segítségével a fotelból is bejárható:
https://www.google.com/maps/@49.9827492,20.0544861,2a,75y,133.41h,84.04t/data=!3m6!1e1!3m4!1sjSiHYOytVDMAAAQIt04LdA!2e0!7i13312!8i6656
Judit
Kedves Judit!
Ez a rész engem mindvégig ámulatba ejtett. Amikor elolvastam írásodat, a neten megnéztem a képeket, és próbáltam beazonosítani az írással. Nem mondom, hogy minden sikerült, de sok mindenre emlékeztem, hogy erről írtál. Nekem még eszembe sem jutott, hogy egy sóbányában ennyiféle remekművet alkossanak! Főként egy templomot! Ez a délutánod is nagyon jól sikerült, különösen, hogy egy kedves, jó humorú idegenvezető volt veled. Kár, hogy a vacsora nem ejtett Téged ámulatba… 🙂 Látom, fenn van a következő rész is, megyek olvasni.
Szeretettel. Matild
Kedves Matild!
A Wieliczka – sóbánya Lengyelország leglátogatottabb nevezetessége. Évente egymilliónál többen keresik fel. A tavalyi évben én is egy lehettem a millióból. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy elkalaúzoltál ebbe a csodás bányába, élvezettel olvastam!
Erdélyben voltam csak sóbányában az is tetszett és valóbanh néhol rétegesen szürke, sőtt majdnem fekete.
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Én is voltam már más sóbányában / Ausztriában, a Hallstatt felett tornyosuló Salzbergen /, de az egészen más volt, mint ez a sóbánya. Ott védőruhát kellett venni, mert hosszú facsúszdákon, őrült sebességgel kellett lecsúszni a bányába, több alkalommal, egyre mélyebbre. Ott az egyetlen "sószobor" egy sóba zárt vaskori bányász.
Judit
Szia Judit! Most írtam egy hosszú hszt-t, de mire elküldtem volna ez a nyavalyás gép kiléptetett! DE a lényeg: nagyon tetszett! Hallatlanul érdekes a sóbánya, és nagyon színesen adod elő. Testközelbe kerül az ember az élménnyel, ahogy pl. bemutatod az idegenvezetőtöket. vagy pl. megjegyzést teszel az ebédre, hogy a kaprot nem is szereted…:) Tényleg nagyon tetszett. Egyszerűen profi! Üdv: én
Szia Laci!
Örülök, hogy élvezetesen sikerült megírnom látogatásomat a Wieliczka – sóbányában, mert a valóságban is hallatlanul érdekes volt. Azzal együtt, hogy már jártam sóbányában Sazbergben. Ez egészen más volt.
Judit