Az ötödik nap reggelén búcsút intettünk útitársainknak, akik auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor – a legnagyobb német megsemmisítő tábor – megtekintésére indultak, de mi nem tartottunk velük. Számunkra rettenetesen nyomasztó, és felzaklató lett volna ez a látogatás.
Még addig is elviselhetetlen szörnyűség volt számomra a holokauszt irodalom, és a filmek, amik erről szóltak, amíg úgy gondoltam, hogy ez egyszeri eset volt, és soha többé nem ismétlődhet meg ilyesmi. Sajnos most már nem így gondolom, ezért már azt is soknak tartom, amit eddig tudtam ezekről a rémségekről, nem bírom még a saját szememmel is megnézni a helyszínt ahol ezek lezajlottak.
Mi Zakopane megnézését választottuk ehelyett.
A szálloda portáján kaptunk Zakopane térképet, mert eddig csak busszal hoztak ki bennünket a szállodába, így fogalmunk sem volt, hogy merre induljuk egyáltalán, hogy a sétáló utcában kössünk ki.
Berajzoltuk a térképre az útvonalat, aztán nekivágtunk.
Már az első utca – amin befordultunk – sem az az utca volt, aminek a térkép alapján hittük, de ezzel aztán folyamatosan szembesültünk.
Nem voltak kitáblázva a térképen feltüntetett utcák, amik meg ki voltak táblázva, azok nem szerepeltek a térképen.
Mindenütt nyaralók voltak, nagy kertekkel, közöttük hatalmas mezőkön át vezetett az utunk, hinni sem akartuk, hogy még a városban vagyunk, és haladunk a belváros felé. Aztán egy patakon áthaladva egyszer csak egy utca félében találtuk magunkat. Addig inkább csak erdőben eldugott házacskákat láttunk.
Az utcán még névtábla is volt, így összevethettük a térképpel, hogy valóban ott vagyunk ahová menni szerettünk volna.
Némi bizonytalankodás után az utcán özönlő turisták nyomába szegődtünk, ami jó választásnak bizonyult, mert ők is a belvárosba tartottak.
Első állomásunk egy fejjel lefelé épült ház volt, ez viszonylag új látnivaló, 2010-ben épült.
A ház a talpával az ég felé áll, s így minden másképp néz ki, mint ahogy megszoktuk.
A plafonon sétálgathattunk, a tárgyak pedig a fejünk fölött „álltak” vagy inkább lógtak a padlóhoz rögzítve. Furcsa érzés volt az is, hogy nehéz megtartanunk az egyensúlyunkat, néha bele is szédültünk a látványba.
Aztán végig sétáltunk a Krupówkin, aminek néhány részét már bejártuk a csoporttal, most azonban eljutottunk az egyik végétől a másikig.
Az emeletes, vagy földszintes zakopane stílusú faházakban boltok, éttermek, cukrászdák voltak, a lakóházak itt két emeletes kőházak voltak, na jó, néhány három emeletes is volt köztük, főleg az utcák kereszteződésénél.
Nagyon érdekes volt, hogy egy patak kísérte végig a sétáló utcát, néhol előbújt, és hidak vezettek át rajta, néhol meg eltűnt a házak alatt.
A sétáló utcától nem messze felkerestük a Willa Koliba nevű, a zakopane stílust bemutató múzeumot. Maga az épület is a zakopane stílus iskolapéldája, jó nagy, díszes kivitelű faház, két vagy három emelettel /a tető síkban elhelyezett „emelet” és az eltolt síkok miatt az itt-ott felbukkanó ablakok nem igazán mutatják meg, hogy hány emeletes a ház/.
Belül régi szobák, régi tárgyakkal, A szobákat eredeti funkciójuk alapján rendezték be, étkező, nappali, hálószoba, a szolga szobája. Nagyrészt zakopanei stílusú bútorokkal, faragott tárgyakkal, hétköznapi használati eszközökkel. Ettől néprajzi múzeum benyomását kelti.
A másik szárnyban karikatúrák voltak kiállítva. Bár nem ismertük a rajtuk levő történelmi személyeket, de az biztos, hogy nem kímélte sem testi, sem lelki tulajdonságaikat a karikaturista, mert meghökkentően kíméletlenek, néha már gorombák voltak ezek a rajzok.
Nem messze a Willa Kolibától van a műemléknek nyilvánított régi temető, vagy másképpen az „Érdemesek temetője”. Vagy 500 sír van benne, szinte minden síremlék egyedi műalkotás, legtöbbjük neves zakopanei művész munkája. A sírokat díszítő kis kápolnák és keresztek, fából, kőből, fémből, festett üvegből készültek.
Ide Zakopane, a Tátra és Havasalja olyan személyiségei vannak eltemetve, akik munkásságukkal, életükkel beírták nevüket a város és a Tátra történelmébe. Művészek, írók, költők, sportolók, hegyi vezetők, hegyi mentők.
Visszasétáltunk a Krupówkira, a mindenütt jelenlévő utcai sajtárusoktól vettünk ebédet, amit később sörrel, cukrászsüteménnyel, fagyival is megkoronáztunk.
Szép lassan visszasétáltunk a már idefelé megismert útvonalon a szállodánkhoz, amiről fényképeket készítettünk.
Azt gondoltuk, hogy a szállodában, az itt töltött utolsó estén valami finom vacsorát kapunk /általában a búcsúzóul adott vacsorák szoktak a legjobbak lenni, hogy feledtessék a többit/.
Nekem nagyon-nagyon nem jött be ez a várakozásom, mert a szokásos húsleves kockából készült levesben ezúttal főtt rizs volt, aztán főtt halat, főtt zöldséget kaptunk és főtt rizst, a desszert almás pite volt.
Egyéni problémám, hogy utálom a főtt rizst, és az almás süteményeket, így csak egy falat főtt halat, és elhanyagolható mennyiségű főtt zöldséget tudtam enni /ezekből minimális adag volt a tányéron/, éhesebb voltam a vacsora végén, mint az elején.
Szégyenszemre vacsora után el kellett menni a boltba, hogy vegyek valamit, amit meg is lehet enni. Mit mondjak, nem bántam, hogy többé nem kell itt vacsoráznom. Nem voltam egyedül az elégedetlenségemmel, mert számos útitársunkkal találkoztunk a boltban.
11 hozzászólás
Kedves Judit!
Mindjárt az elején egyetértettünk. Én sem mentem volna a koncentrációs táborba. Fennen hirdetik, hogy azért kell látnunk, hogy soha többé ne történjen ilyesmi. Ha rajtam múlna, anélkül, hogy látnám, nem történhetne meg újra. Sajnos nem rajtam múlik. 🙁
Mindenesetre, bölcsebb választás volt a zakopanei túra. A faházak, a faragott tárgyakkal bútorokkal mindenképpen elbűvölőbb látvány lehetett.
Úgy látom, a lengyel konyha nem igazán nyerte el tetszésedet. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Tegnap voltam kirándulni Hűvösvölgyben, és a padok támláján, az erdei útmutató táblákon ott láttam a feliratokat, hogy gázkamrába egy üzletemberrel, és az általa támogatottakkal.
Megfagyott az ereimben a vér… és szörnyen éreztem magam…
Judit
Kedves Judit!
Volt amikor megszerettem volna nézni a "haláltábort" de mindig lebeszéltem magam.
Térképen én biztosan nem tudtam volna eligazodni….
A karikatúrákban az a jó, ha kifordítja az igazi jellemet a rajzoló.
Úgy érzem az ételekről jobb, ha nem is beszélünk, mert még most is gondolom, ha eszedbe jut brrr.
Szeretettel olvastam: Ica
Kedves Ica!
Láttam már több dokumentumfilmet a haláltáborokról, olvastam is róluk fiatalabb koromban sokat. Nagyon sokkolt engem mindig is ez a téma, de akkor úgy gondoltam, hogy ez csak a múlt, történelem, ismerni kell, hogy okuljunk belőle…
Most sok évtizeddel később már tartózkodom a témától.
Nekem nincs bajom a térképekkel, eligazodom rajtuk, csak az zavaró, ha nem a valóságot mutatják.
Szívesebben ettem volna lengyel ételeket, megkóstoltam volna a híres cékla levesüket, a krumplis és káposztás barátfüléjüket, a csokis szilvájukat, de sajnos semmi ilyet nem kaptunk. A zsurek volt az egyetlen lengyel étel amit feltálaltak, messze az volt a legjobb a többihez képest. Nem a lengyel ételekkel van baj, hanem a szálloda szakácsával, aki szakított a hagyományos konyhájukkal, és saját kreációkkal lepi meg a vendégeket. /Folyt./
/Folyt./
Az egyik vacsoránál kijött egy szakácsruhás fiatalember a konyhából, de az egyik útitársunk rámutatott a tányérjában lévő ételre, aztán a tenyere élét elhúzta a torka előtt. A fiatalember erre visszamenekült a konyhába.
Nem csak nekem volt bajom a vacsorák legtöbbjével.
Judit
Kedves Judit!
A koncentrációs tábor helyszínét én sem néztem volna meg, láttuk már sok filmben, olvastunk róla könyvekben, ennyi bőven elég volt a borzalomból. Úgy tűnik, valamilyen régebbi térképet kaptatok, hogy nehezen találtátok meg a belvárost, lényeg, hogy mégiscsak sikerült. Ámulva olvastam a fejjel lefelé épült házról. Ilyenről még nem is hallottam, nemhogy láttam volna! Nem szeretnék benne tartózkodni sokáig. Tetszik, hogy a lengyelek az ismert emberek sírhelyét ilyen nagy becsben tartják. Sajnálom, hogy a búcsúvacsora nem nyerte el tetszésedet, pedig ilyenkor a szakácsok ki szoktak rukkolni valamilyen finomsággal. 🙂 Sok szeretettel olvastalak.
Matild
Kedves Matild!
Már nálunk is van Siófokon fejjel lefelé épült ház, és pont lengyelek építették nekünk. 🙂 /Van gyakorlatuk benne./
Ez az új őrület a világban, egyre több helyen építenek fejjel lefelé álló házat. Elég érdekes érzés benne lenni, fura módon kapaszkodni kell benne valamibe, mert különben szédül az ember. 🙂
Még a hazafelé vezető úton voltunk Lőcsén, és a Csorba-tónál Szlovákiában, írtam arról is még egy részt, ha van kedved, olvasd el.
Judit
Igazad volt, hogy nem nézted meg azt a tábort. Anélkül is tudunk a rémtettekről eleget.
A térkép meg csak arra való, hogy eltévedjen az ember.
Remélem, a boltba azért tudtatok venni valami rendes kaját. 🙂
túlparti
A bolt nagyon jó volt, nem csak rendes kaját, hanem nagyon finom lengyel bonbonokat is tudtunk venni ott. Sajnos csak itthon derült ki, hogy milyen finomak, ha tudtuk volna többet veszünk belőle. 🙂
Köszönöm az olvasást!
Judit
Szia, Judit!
Ó, de sajnálom, hogy nem tetszik Zakopane. Én többször is voltam ott, kedves emlékek, nagy séták, és kajálások fűznek hozzá. Vendéglőkben is jókat ettünk, de az utcai árusoknál vehető krumplilepény és a teázók fagylaltkölteményei egyenesen csodásak voltak akkoriban!
Akkora élet volt a hóban is, mint a legnagyobb alpesi paradicsomokban.
Mi magánháznál szálltunk meg, nagyon tetszett, hogy mind kő és fa kombináció volt, és a bútor többnyire helyi faragás. Rendkívül hangulatosak voltak.
Kedves Irén!
Valami félreérthetőt írtam, mert nekem tetszett Zakopáne, csak a szállodai vacsorákkal volt bajom. 🙂
Örülök, hogy szép emlékeid fűződnek neked is hozzá.
Judit