Leningrád hőse

Nina Kulagina, eredeti nevén Ninelj Szergejevna Kulagina (1926 – 1990) 14 éves korában lett Leningrád hőse, de aztán mégis egészen másról híresült el: kisebb tárgyakat mozgatott, csupán a koncentráció erejével.

A második világháború kitörésekor apjával, fivérével és nővérével együtt csatlakozott a Vörös Hadsereghez, és ki is küldték a tűzvonalba. A kislány egy nagy tankon szolgált, persze nem mint gyilkológép, hanem „csak” rádiós. Egy komoly sérülés után leszerelték, és megkapta a kitüntetést. Mondják, hogy a golyó/repesz élete végéig a testében maradt, ez magyarázná meg a rejtélyes pszichokinetikus képességét. Nina lett volna az egyetlen, akinél ilyen hatást fejtett ki egy kósza puskagolyó – de a röntgenfelvételek azt mutatták, hogy a lövedéket sikerült eltávolítani.

Ő maga azt állította, hogy az anyjától örökölte a PK képességét, ami nem kevésbé rejtélyes, mint az előbbi teória.

Valamikor a háború után Nina férjhez ment, született egy kisfia, és semmi rendkívülit nem tapasztalt maga körül. Egyszer azonban nagyon mérges lett, és amikor elment a konyhaszekrény mellett, egy vizes kancsó kisétált a polc széléig, majd lepottyant a földre. Ez aztán többször megismétlődött: tányérok és poharak csúszkáltak, meggyulladtak és kialudtak a lámpák, egyszóval, vége volt a szürke hétköznapoknak.

Milyen volt Nina? Nem szép, erősen túlsúlyos, szemeiből sütött a rosszindulat: a fényképek ennyit árulnak el. Labilis lehetett az idegrendszere, és többször is kórházba került „idegösszeomlás” miatt. Ugyanakkor végtelen türelemmel viselte el a bizony sokszor fárasztó tudományos vizsgálatokat, kifejezetten együttműködő volt, és sosem kapták csaláson.

1964-ben, az egyik kórházi tartózkodása alatt derült ki, hogy az ujja hegyével „látja” a színeket, és mindig pontosan azt a cérnát veszi ki a varró kosarából, amire szüksége van.

Meg tudta mondani, milyen betegségben szenvednek azok, akikkel az utcán találkozott; a seb rögtön begyógyult, ha föléje tartotta a kezét; sötétben is megmondta, hány óra van. A tudósokat azonban inkább csak a PK érdekelte.

Nina lakásán, szállodai szobákban és laboratóriumokban hasonlóan folytak a kísérletek. Nina megforgatta a kompasz tűjét, megsétáltatta az asztalon a kisebb tárgyakat, gyufaszáltól borospohárig. Feltört tojásokat választott szét sárgájára-fehérjére, cigarettát lebegtetett, ceruzákat varázsolt a földre, minden érintés nélkül. Néha a tárgyakat leborították egy üvegburával, de ez nem okozott gondot, a bura alatt is megmozdultak. A kísérletek egy részét filmre vették. Mindez még követhető, és én csak a békás dolgot nem értem. A béka szíve valamilyen oldatban úszott, és Nina elérte, erős koncentrációval, hogy gyorsabban/lassabban verjen, majd végül leálljon. Hát, azt tudjuk Galvani óta, hogy a békacombok egy darabig maguktól rángatóznak, de hogy a békaszívek még sokáig dobognak, béka nélkül? Ám legyen.

Ninának elég hosszú felkészülési időre volt szüksége; órákig meditált, hogy a gondolatok kitakarodjanak az elméjéből. Egy-egy „szeánsz” nagyon sokat kivett belőle: aritmiásan vert a szíve, elsápadt, gerincében, kezében-lábában fájdalmat érzett, látászavarokkal küzdött, 2-3 kilót veszített a súlyából. Egy alkalommal magától meggyulladt a ruhája, és az EEG is kimutatta a változásokat.

Természetesen nem maradhattak el a szkeptikusok. Nina cérnák vagy hajszálak segítségével manipulálja a tárgyakat! Mondjuk, nem lehet könnyű üvegbura alatt cigarettára hajszálat hurkolni, majd ide-oda húzgálni a cigarettát úgy, hogy az éberen figyelő tudósok semmit se vegyenek észre. Nina mágneseket rejteget a ruhája alatt! Ja, speciális mágneseket, amelyek az üvegpoharat és a ceruzát magukhoz vonzzák. Egyébként sokszor átkutatták, megröntgenezték, a kísérlet elején és végén, de semmi. Kísérletezés közben többször is megkérték, változtasson helyet, vagy mossa meg a kezét. Hiába, a tárgyak akkor is engedelmeskedtek Nina akaratának, és kb. 20 deka volt a határ.

Nina egészsége ráment az izgalmakra, de a dolog más szempontból sem volt veszélytelen, pl. valakik rendszeresen megtalálták és fenyegették telefonon. A lejárató kampányt természetesen a KGB számlájára írták – pedig a szovjetek nagyon büszkék voltak arra, hogy legalább a PK területén sikerült megelőzniük a nagy riválist, Amerikát. Ninát elrejtették Leningrád környékén, és jó ideig Nelya Mikhailovna álnéven szerepelt.

A 70-es évek végén egy infarktus több pihenésre kényszerítette, de végül is haláláig dolgozott, és alaposan föladta a leckét mindenkinek.

A legújabb magyarázat szerint a misztikus jelenség oka a statikus elektromosság. Akárki megpróbálhatja: dörzsöljön meg egy műanyag vagy alumínium tárgyat, és tegye az asztalra maga elé: a tárgy meg fog indulni az asztalon.

Hát, Nina semmit sem dörzsölt meg, ez az egyik dolog. A másik pedig, lehet, hogy akárkinek sikerül, kivéve engem. Úgy látszik, Nina mégis csak tudott valami rendkívülit – vagy pedig én nem vagyok akárki.