Magadból adhatsz a legbecsesebbet, hallom idők zümmögését. Hát mi vagyok én, almafa? Akkor tán minden fejsze s fűrész engem kóstoljon meg, bánom is én, de ember lelke ugyan minek forogjon körülöttem, hacsak nem pondrókat csipegetni…
Nosza, vessünk hát leltárt, s lássuk meg, hogyan legyen.
Egészséges vagyok, mint a makk. Hát ezt a szép gyümölcsömet ugyan hogyan osszam széjjel? Ezt bizony úgy rendezte az Isten, hogy ki-ki lelkéhez tapasztott egy-egy testből való zárt teret, formára, alakra is hasonlót jórészt, de igen eliszaposodik idővel ez az agyagbéklyó minden teremtmény körül. Legborzalmasabb az emberi tudatnak a gyermeki torzó – mind test, mind szellem rokkanása a kicsiny ártatlanok közt felfoghatatlannak tetszik és értelmetlennek. S míg üvölt belül a fölnőtt s kínoszlopra vonna minden céltalanságot, tán elég lenne aznapra egy mosoly is a lábai elé.
Egészségem nem adhatom senkinek, legalább is úgy nem, mint egy kabátot télvíz idején a szükséget szenvedőnek.
Mi bennem a legbecsesebb?
Aztán rádöbbenek, megértem hirtelen: Te vagy az.
Te vagy bennem az egyetlen érték, Te vagy a kincs, ami,ha szépnek látszom, megszépített, ha jónak tetszem, jóvá tett.
Nem létezik az, akihez e levelet írom, de van.
Téged adlak vissza a világnak, a földlakóknak, mikor ragyogom, mikor boldogságot hullámzok magam körül és fényt lehelek szavaimban. Ők befogadnak, de már engem fogadnak be, s leszek bennük csillogás és élet, gyöngyé érlelődöm ott s majdan kinyit egy szerelem.
Adomány, ha érteni képesek vagyunk, ajándék, ha érezni tudunk…egy másik lelket.
Magadból adj… tudom, nekem Téged kell odaadnom. Elmesélnem a léted rezdüléseit bennem, melyek kitágítják a sár börtönét s belülről formálnak embert az emberből. Le kell tudnom festeni az éjszaka fényeit és a napfénnyel játszó árnyékokat, bolygóvá kell gyúrnom a világmindenséget s fölé teríteni a földet messze lejtő határtalannak…
… most kicsit lehunyom még szemeim és nézlek… majd holnap írok még… majd holnap…
Nincs az, akinek írok most, de létezik.
11 hozzászólás
Kedves Attila!
Nem tagadom, nagyon szeretem ahogy írsz. Olyan könnyedén és művészien fogalmazol, ami csak keveseknek adatik meg. Minden prózád felér egy költeménnyel. Van valami különleges íz abban, ahogy a szavakat mondatokká szövöd.
Ebben az írásodban – nem tudom, jól értelmezem-e – számomra egy gyönyörű transzcendens kapcsolat bontakozik ki. "Az vagyok, Aki van"- ez jutott eszembe, míg olvastalak.
Kedves Arany!
Megható a szavaidban virágzó jó szándék és figyelem – köszönöm.
Ám most is az igazságot kell mondanom: nem bennem van a szépség és a báj, hanem az olvasóban. Az írás és a befogadó kettőse, ami dallá szépül…az alkotónak már igen csekély kapcsolata van a művel, inkább csak távoli szerelemmel kísérjük egymást 🙂
(…de néha hazatér, csak úgy, hogy megöleljen :)))
Egyszerűen, lenyűgöz a tartalma. Egyedi megfogalmazása, a megfogható megfoghatatlan.
Számomra ez most olyan, érinteni lehet, és még sem.Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
Szia Selanne!
Hidd el, számomra épp oly talány a saját írásom, mint…és bármely író mást mond, ki merem jelenteni, hogy hazudik :)))
Köszönöm az olvasást! 🙂
Kedves Attila!
Igen, létezik akihez a levelet írtad, még pedig ott van Benned. Valóban képesek vagyunk időnként csak a pocsolyákat látni ( jelzem még azok is lehetnek szépek, amikor visszatükröződik bennük a város fénye, vagy a Hold arca…) s nem vesszük észre csak a szürkeséget. Egy szerelem mindent kinyit, szemünket a világra és szívünket a másik felé. Nagyon át tudtam érezni írásodat, persze bizonyára a saját szemszögemből…
Szeretettel: pipacs
Kedves Pipacs, bizony jól értelmezel: a saját szemszögedből:)
Ez így helyes, ez így jó…és igen, létezik, van…nagyon is :))))
És az igazi, ha tudja, érzi mindazt a gyönyörűséget, amit itt megfogalmaztál… akkor is, ha nincs… de létezik.
A "nem kézzelfogható értékeket" fedeztem fel az írásodban, és nagyon-nagyon jól esett…
Úgy olvaslak Téged, ahogy az igazán nagyokat… Egészen belemerülök az írásodba, és eszembe sem jut, hogy én is írok, csak csodálom az alkotásodat… Egészen felemel az esztétika… elfelejtek bármit, ami nehéz, és úgy érzem, hogy képes vagyok előbbre lendíteni a dolgokat. Ez az igazi esztétika hatása 🙂 azt hiszem…
Köszönöm 🙂
Igazán tiszták a lélektől lélekig zengő harangok dallamai – nem kell sorjázni a szavak élét, nem muszáj tűrni a tűrhetetlent: valami élet rezeg minden alkotásban, s melyben több, az talál is szívet magának, mit felverhet :))))
És látod, most, először fordult elő velem, hogy nem nyomtam ötöst, pedig akartam… :))) Eddig ez egyszer sem fordult elő… :))) Visszatértem, és megpróbálom, hátha így is sikerül… ha nem sikerülne, szeretném, ha tudnád, hogy megpróbáltam… annyira magával ragadott az írásod, hogy ezt is elfelejtettem… 🙂
Kedves Attila látom, hogy te már régóta itt vagy ezen az oldalon, most elolvasom az ide küldött verseid. Ez az írás nem próza, csak egy póza külsőbe rejtett gyönyörű vers.
Hát szia Jega!
Bizony, régóta irkálok ide is…csak Don papa még lusta volt átírni a nevem :)))
Örülök, hogy láttalak :))