Magyarkodom… 1.

Kinn most vihar játszik az est dunyhájában, végigveri a házakat, tereket, tán az emberek álmát igyekszik megszentelni, ha már az életüket Istennek sem engedik.

Mert úgy van ez, hogy lassan belefáradtak az emberek a jólétbe, tudniillik a hatalmasok, a vezetők jólétébe. Aztán, hogy a saját hülyeségüket korrigálják, amivel ilyen vérszívókat ültettek a saját nyakukba, azzal igyekeznek vigasztalni magukat, hogy sok rossz közül a kisebbet választották. Amikor lassan -lassan rádöbbentek, hogy talán nem is olyan kicsi az a rossz, hát nagy fáradtságukban ráébredtek, hogy a szomszédjuk még inkább hibás, sőt: tulajdonképpen mindenki hibás, és szép virtussal lám, egymás torkának esett a magyar.

Persze a hatalom él, virul és kacag a népen: amíg egymást ütik, minket kevésbé ütnek – mondják.

A nemzet pedig van olyan szíves, és megteszi azt a szívességet a saját hóhérainak, hogy akiket ön közülük a hatalom nem gáncsolt még el, elgáncsolják maguk. Mert a nemzet lobogóját vinni kizárólagos jog, privilégium.

Egymás után szépen, mint a gombák, kinőttek a jajból és a muszájból a különböző gárdák, szövetségek, egyletek – egy közös van bennük: mind nemzetinek, magyarnak vallja magát, s a Haza érdekeit és feltámasztását tetszhalott állapotából – ha külön-külön módon is – tartja legfontosabb feladatának.

Hogy miért nem egyetlen egységbe tömörülnek ezek a hazafiak? Miért nem olvasztja egyetlen gárdába, testületbe vagy kimondom: ellenzékbe a magyart a muszáj és a sürgető hazaszeretet?

Talán mert ezek a csoportosulások nem befogadó, hanem kirekesztő szerveződések. Talán mert túl sok magyart, érző és tenni vágyó magyart kirekesztenek személyes bosszúból maguk közül ezzel az egy bélyeggel: magyarkodik.

Nem tudom, létezhet-e nagyobb sértés magyarra, keserűbb gyalázkodás, mintha ezt vágják a szemébe: magyarkodsz. Gyurcsány Ferenc magyarkodik a Himnusz alatt szívtájékra helyezett tenyérrel – mert póz az, üres póz, szinte nyilvános gúnyolása a Nemzetnek.

S magyarkodom én is, mert magyarságomról, elkötelezett hitemről és esetleges áldozatvállalásomról vallok nyíltan – de nem vagyok tagja sem pártnak, sem szervezetnek, de még egy iciri-piciri kis nemzeti sejtnek sem: ugyanis annyi rossz tulajdonságom van, annyi gonoszságot követtem már el igaz, tiszta lelkű és teljességgel fedhetetlen, erkölcsiségében megkérdőjelezhetetlen, makulátlan múlttal bíró és tökéletes magyar szívű emberek ellen, hogy én hiába is vallom magam magyarnak, az ő szemükben idegen szívű vagyok.

Magyarkodom.

Vajon hányan vagyunk, akiket testvéreink bélyegeztek meg magyarkodónak a Nemzet, a Haza nevében? Vajon hányan lesznek még, akik szívvel-lélekkel tennének szervezett keretek között is az Egyetlenért, de már keményedik szemükben a lélek fénye, s néznek szét maguk körül: hát magyarkodom? Hát ezt üzeni vissza a Haza: magyarkodom?

Odakinn néha megtorpan a szél, de aztán rohan tovább durcás agyarakkal, neki fáknak, bokroknak, tán egy perc múlva az Országház falát veri könnyeivel. Elképzelem, hogy egy nap fogja az Öregisten azt az épületet, a Duna fölé emeli és belerázza mind, aki nem odavaló és azt mondja: csak kiszórom a szemetet.

Mert amíg nem lesz egyetlen nagy egység a magyarok közt, addig a magamfajta magyarkodó álmodik, nézi a vihart, s benne várja az Öregisten keze mozdulatát. De ha végre megrázná már valami kéz azt a Házat a Duna fölött…bánom is én, dobjon aztán a habokba engem is.