A világ legismertebb megalit építménye valószínűleg a Stonehenge, de az őseink másféle emlékeket is hagytak ránk, és némelyik igazán különleges. Ilyen a Mén-an-Tol Cornwallban, három egyenesen álló kő, amelyek közül a középsőt kilyukasztották, és Mén-an-Tol, szó szerint lyukas kő, az egész csoport neve.
A lyukasztás valamikor a bronzkorban, úgy 3500 éve történt, és a nevezetes emléket Madrontól kb. 3 mérfölddel északnyugatra találjuk, a Madron-Morvah autóút közelében. A kő kivésése tekintélyes munka lehetett, és nem tudni, hogy milyen célt szolgált. Mondják, hogy egy régi sír bejárata lehetett; ennek azonban ellentmond az elrendezés: a lyukon üggyel-bajjal átvergődő felnőtt hamarosan a szélső menhirbe ütközik. Lehet, hogy volt valami kapcsolat a közeli Boscawen-Un-nal, amely egy Stonehenge-szerű kőkör, 19 egyenesen álló kővel, 24,9/21,9 m átmérőjű ellipszis mentén, a huszadik, megdőlt kő a középponttól valamivel délre áll. A kőkör mellé épült a Szent Buryan templom, hogy „megszelídítse” a pogány korból származó emléket.
A „szelídítés” a kereszténységtől függetlenül is megtörtént, mert a cornwalliak azt gondolták, egy ilyen szép, nagy lyuk legkivált arra jó, hogy meggyógyítson különféle betegségeket. Scrofula (nyirokmirigy-TBC) vagy angolkór esetén a kisgyereket meztelenre vetkőztették, és kilencszer tolták át a lyukon, majd lefektették, és egy 6 pennys pénzdarabot tettek a feje alá. Aztán ha mégsem gyógyult meg, akkor biztosan valami más baja volt. A lumbágótól szenvedő vagy hátfájós felnőttek csak egyszer másztak át a lyukon; erre a szokásra emlékeztet a kő másik neve, Crick (görcs, rándulás, hexensussz) Stone. A fiatal házaspárok is csak egyszer, és természetesen meztelenül kúsztak a nyíláson keresztül, hogy számos gyerekük szülessen.
Kérdésekre is válaszolt a Mén-an-Tol, vagy talán válaszol ma is: ehhez két bronztűt rakunk a tetejére, aztán föltesszük a kérdést. Ha igen a válasz, a tűk nem mozdulnak el, de ha nem, akkor teljesen maguktól megtesznek egy 90o-os fordulatot.
Az ezotéria szakértői természetesen nagyon erős sugárzást mérnek a kő körül, amelyet egyfajta pszichikai áramfejlesztőnek tekintenek.
Nevezik a követ Ördögszemnek is, mivel ki más fúrhatta ki a kemény gránitot, mint az ördög? Ezt a feltételezést meg sem lehet cáfolni, mivel az ördögök népes családjainak egyike ma is Cornwallban él, mégpedig főleg a megalit emlékek körül. A krampuszkák cornwalli neve piskie vagy pixie, és lehet, hogy a hódító vikingekkel együtt érkeztek, akik mindenféle tündért és manót pyske-nek neveztek. Hazafias érzelmű folkloristák hevesen tagadják, hogy Cornwall ördögimportra szorult volna, és azt állítják, a pixiek a pikt őslakosság maradványai. Akárhogy is van, a pixie nem bántja azokat, akik őt sem bántják. Szívesen játszik a gyerekekkel, megfáradt háziasszonyok helyett elvégzi a házimunkát, kedveli a zenét és a táncot. Néha elköt az istállóból egy lovat, nyargalászik egy keveset – ezt onnan lehet tudni, hogy reggelre kócosan találják a paripa sörényét.
A pixiek civilizált államban élnek, és van egy királynőjük is, Joan the Wad, vagyis Kóc Janka. Barlangokban laknak; ma is mutogatnak egy ilyen „pixie.házat” a Birkahegyen (Sheep Tor).
Az első keresztény térítők ki akartak verni a nép fejéből minden pogány hitet, a pixieket keresztelés nélkül elhalt gyerekek szellemeinek mondták, vagy azzal vádolták, hogy ellopják az emberek egészséges gyerekeit, és a maguk torz vagy beteg kölykeit hagyják ott helyettük; szándékosan félrevezetik, mocsaras vidékre csábítják az utazókat. A 19. századra már teljesen rehabilitálták a pixie népet, akik zöld ruhában, hegyes fülekkel és komikus sapkában árasztották el az angol mesekönyveket.
Tündérek vagy piktek – a pixiek ma is élnek a cornwalli és a devoni folklórban; a jó embereket megjutalmazzák, a rosszakat és a hanyagokat megbüntetik; azt is mondják, hogy nem az ősi megalit gyógyít, hanem a pixie, aki őrzi.
Azt gondolnánk, gyógyító kőből soha nem lehet elég, de az egész Cornwallban csak két ilyen van. A Mén-an-Tol párja Helstonban, a Lizard félsziget egy régi kisvárosában található, amely egykor az ónbányászatból és a marhakereskedelemből gazdagodott meg. A Tolven-nek vagy Tolvan-nak nevezett helstoni kő alakja idomtalan háromszög, és jelenleg meg sem lehet közelíteni, mert egy magánház kertjében áll, mindenféle gazok között.
Lyukas köveket Észak-Írországban is találtak, ilyen a Holestone, Doagh mellett, Antrim megyében. Ezen a lyukon éppen hogy átfér egy kéz, és hajdan jegyespárok fogták meg egymás kezét a lyukon keresztül. Akkoriban minden frigy termékeny volt, és nem ismerték a válást.
Lehet, hogy föl kellene éleszteni egyes régi szokásokat?
6 hozzászólás
Na, elképzeltem, ahogy a mosti házasulók kúsznak a nyíláson. Lenne ám hírverés! 😀
A Holestone-t akár még én is bevállalnám, az nem olyan extrém. 😀
Tetszett a cikk! Gratulálok!
Üdv.: Hópihe
Kedves Timi, én is elképzeltem, hogyan kúsznak át egy szál semmiben – sztem lenne rá jelentkező, pl. a celebek, akik most ökörködnek a tv-ben. Persze régen komolyan vették ezeket a szokásokat.
Az egész Cornwall tele van izgalmas helyekkel és legendákkal, azonkívül még gyönyörű is.
Kedves Müszélia!
Lehet, hogy több ilyen lyukra is szükségünk lenne manapság. 🙂 Legalább egyet dobhatna nekünk is az ördög. 🙂 Nagyon érdekes tényeket tártál elénk, bevallom, ezen a téren igen hiányos tudásomat gyarapítottad. Köszönet érte, élveztem írásodat.
Szeretettel: pipacs 🙂
válaszoltam, de eltűnt a nagy semmiben – de mindegy, köszönöm a csillagokat
Kedves Müszélia! Nagyon érdekes volt ez a cikked! Miért vonzódnak az emberek a kövekhez? Ez a kérdés már bennem is felmerült. Talán a viszonylag nagy időt állóságuk, és a szépségük miatt… A nagy kőépítmények rejtélyét folyton a mérnökök szeretnék megoldani. Farönkökön, faszánkókon próbálnak óriási köveket mozgatni. /Pld. a Stonehengét felépítő követ a bányától/, de nem sikerülnek ezek a kisérletek. Miért nem? Véleményem szerint azért, mert nem ismerik milyen volt az építmény keletkezésekor az éghajlat, és a domborzat. Egészen biztos, hogy nem olyan, mint most. Ráadásul nem akkor mozgatták az építéskor azokat a köveket, amikor a projektre összejött a pénz, és a lelkesedés. Annak idején kivárhatták az ehhez megfelelő időjárási viszonyokat. Pld. egy sekély patak befagyását, amelyen a nedves kő csúszik, hatalmas titokzatos energiák nélkül. Lehet, hogy ennek a "maradványa" a curling nevű sport?
nem tudom, én mindenesetre litofil vagyok, nagyon szeretem a régi megalit emlékeket. láttam néhányat, és nagyon érdekes érzés, mintha tényleg energiák áradnának (bár különben nem szeretem az ezotériának ezt sz energiavámpír irányzatát). mondják, hogy megfelelő hangrezgések keltésével – legyen az bár viszonylak halk zene – ha stimmelnek a hangközök, stb. "hegyeket lehet mozgatni," piramisokat lehet építeni, stb. a technikát már elfelejtettük, de a tibeti réztálak emlékeztetnek a dologra. szóval, kísérletezni kellene, persze lehet, hogy valaki azt hiszi, nem százas a kísérletező.