Minden

Szellemekkel kopog a léptem a megújult utcák kövezetén. Tavasz van, de mit sem ér az évszak, ha az, akit szeretünk már nem láthatja többé – értelmetlen időpont meghatározás csupán. Ilyesmiket gondoltam hazafelé menet, az arcomat csípte huncutul a koraesti langyos szél, és én rohantam előre, nem nézve körül, mert a szívem tudta hol az út. Kicsi leány voltam újra, aprócska piros szandálom csattogott a járdán, vézna lábam kalimpált minden egyes lépésnél. Fogta a kezem, hogy el ne essek. Siettünk mindig valahova, elérni a buszt, vagy mert vár a nagymama. Tempóját soha nem sikerült felvenni, még idősebb korában sem.
Azon a tavaszi estén én is szaladtam, két cipőmre figyelve, mert az agyam régi emlékek között matatott, elvesztette jelen-érzékét és egy másik dimenzióban létezett már csupán. Furcsa érzés, ha valamivel tisztában vagyunk, csak úgy jön a gondolat, beléhasít a lélekbe, de a szív elfojtja: „Nem igaz!” Tompa állapotban lebeg az ember lánya odafigyel és nem is a külvilágra, mintha csak egyedül én lépdelnék a kopott köveken.
Másnap reggel céltalan bolyongással ébredtem. Felöltöztem, de tudtam, hogy felesleges, készülődtem, reggeliztem, elfogyasztottam a megszokott kávémat tejjel és kevés édesítőszerrel. Amikor megcsörrent a telefon már tudtam, biztosan tudtam, hogy a tegnapi látogatásom a betegágyánál az utolsó volt. Feljajdult bennem az életünk, a közös, amely akkor még nem bontakozott ki előttem, hogyan folytatódik majd tovább; én itt a Földön, ő ott a Mennyben, zűrös-zavaros köddé vált minden.
Az érzés még mindig kavarog; mert nincs nihil a lelkemben, közelebb van hozzám, mint évek óta volt; mert újra kisgyermekké váltam, cérnavékony gyereklábbá, aki vidáman kalimpál az öreg, de szépek mellett. Kislány, aki kész befogadni mindazt a jót, amit kap; Istenről, Jézusról, szeretetről, emberségről.
Miután elment sokan részvétet kívántak. „Kis is volt ő neked?”- kérdezték és csodálkoztak, hogy nehezen válaszolok. Jaj, de nehéz ezt megfogalmazni! Talán csak úgy: Minden. Nem mondhatom, hogy édesanyám, pedig úgy érzem. Ha ezt állítom, szülőanyámat megbántanám vele, pedig nem akarom. Nagymama? Nagyszülémet sem akarom ezzel hátrébb rangsorolni, hiszen nagyon szerettem őt is. Barát? Társ? Mentor? Tanító? Gondoskodó kéz a bajban? Itt ülhetnék reggelig. Ha azt állítom, ami a hivatalos igazság: nagynéném, akkor meg nem fejeztem ki tisztán a valóságot. Nem találta fel a magyar nyelv még azt a szót, amely most itt van, közvetlenül a szívem felett, megragadt gombócként a torkomon.
Talán, majd egyszer, de biztos, hogy nem most; megnyílik az értelem is a lélek mellett. Vagy, lehet, hogy soha sem. Nem tudom.