Lehajtott fejjel fekszik a kanapén. Hallgat minket, néha felnéz, ránk néz, aztán megint lehajtja fejét, füle alig érzékelhetően mozog, figyel, jelen van, ott van közöttünk, és egész lényével egyetlen dolgot közvetít felénk: örülök, hogy vagytok nekem. S ez neki mindennél többet jelent. Túl mindenen, minden úgynevezett körülményen – amit az emberek oly' szívesen emlegetnek -, Fifi kutya úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk. Épp olyannak. Mindenféle elvárás és ítélet nélkül. Furcsa, nem? Engem a kiskutyám tanít erre. Örülök, hogy vagytok nekem – mondja jelenlétével.
Ez egyébként az ember szellemi tevékenységének legalsóbb, legalacsonyabb, mégis legelementálisabb foka. És – bár ösztönösen – Fifi mégis tudja ezt. Bár lennénk mi is ennyire ösztönösek! Fifi – mivel családban, emberek közt él – felemelkedik emberi létezésünk legalapvetőbb fokára, és máris felmutatja az elsőszámú és legfontosabb emberi viszonyulási pontot.
Itt tartunk vajon? Egy kis állat nevel valamire, amit Istenen és az angyalokon kívül legfeljebb a gyerekek tudhatnak még? Csak mi – ó jaj – felnőtt emberek nem? Fifi ösztönösen tudja, hogy ennél nincs fontosabb, nincs is lényegesebb és maradandóbb: mint egymás jelenléte. Mint az, hogy valaki van nekünk; hogy vagyunk egymásnak. Fifivel tanította meg nekem ezt az Ég. Tegnap délután…
Mire tanított meg Fifi, az én kis kiskutyám?
By Poós Gergely
2 hozzászólás
Fifi egy aranyos kis tündér, mi is nagyon szeretjük. Amikor jövök vele haza a pályáról és a Keletihez érünk, szólok neki: figyelj Fifi, ott a Keleti Pályaudvar! Felugrik, kinéz a kocsi ablakán, nézi a Keletit. Még talán bólogat is, ja, tényleg itt vagyunk, ez tényleg a Keleti. Egy okos, jó kis tündér!
Kedves Gergely!
Időnként betérek Hozzád, szeretem olvasni a gondolataidat, s nem mindig fűzök hozzá írást. Érdekes, de nekünk is volt, a gyermekkoromban egy kicsi növésű, nem tacskó, annál nagyobb, barnás-sárgás, rövid szőrű kutyánk. Nagyon szerettem, mindig vele sétáltam, még az erdőben is vele mentem, akkor még nem kellett semmitől sem félnünk.
Nagyon érdekes, amit leírtál. Én azonban nem csupán a kutyákra vonatkoztatnám elmefuttatásod, hanem egyéb olyan állatokra is, amelyek emberközellétében élnek, ha azokat átvitt értelemben "emberszámba" veszik, vagyis szeretik, foglalkoznak velük. Olyan értelmesek lehetnek macskák is (ezt tapaszlatból tudtom), de a lovak is ragaszkodók, okosak, s láttam már tévében vadállatokat is, amelyek ugyanolyan ragaszkodók, figyelmesek, kedvesek, pl. oroszlánt, amit két fiatalember nevelt, amíg végleg felnőttek, és kinőttek egy lakásból.
Ezért vagyok – nem csupán természet-, hanem állatbarát is.
Szeretettel olvastam: Kata