Moldávoknál jártam, sok-sok havat láttam

Az elmúlt másfél évtizedben sokfelé jártam autóval, sok vidéket láttam abban a számos országban, ahol volt szerencsém megfordulni. Most úgy alakult, Moldova mellé tehetek pipát képzeletbeli listámon, miután megkerestek egy csarnoképítő cégtől, el tudnék-e juttatni kint dolgozó alkalmazottaiknak néhány alapanyagot. Örömmel mondtam igent, aki ismer, tudja rólam, mennyire szeretek vezetni, új utakat megismerni.

Sajnos a tervezett pénteki indulás idején Romániában tombolt a tél, szinte lehetetlen volt átjutni az ország keleti részére, a híradások szerint hat méteres hótorlaszok is kialakultak, a megrekedt autókból katasztrófavédelmi egységek mentették az embereket, többen halálra fagytak. Nem volt mit tenni, a megbízóval közösen úgy döntöttünk, néhány nappal elhalasztjuk az utat. A kényszerű várakozás idején folyamatosan figyeltem az internetes jelentéseket, tudakolódtam a külügyi információs telefonszámokon és kérdezgettem a kinti ismerőssel rendelkezőket. Végül keddre úgy tűnt, enyhül annyira a havazás és a hideg, hogy belevághassunk. Útitársnak édesapámat hívtam, mivel külföldi utakon régóta összeszokott páros vagyunk, megbízunk egymás vezetési képességeiben, nem okoz gondot a sofőr melletti alvás menet közben.

Este nyolc környékén indultunk Budapestről, a hőmérő ekkor -6 fokot mutatott. Autópályán hamar elértünk Debrecenig, majd országúton az ártándi határátkelőig. Addigra már -12-nél tanyázott a mutató, ráadásban erős széllel, ami nem igazán segítette a kinti komfortérzetet. Pénzváltás ezen az oldalon, tankolás – nagyjából tíz forinttal olcsóbban literenként – a túloldalon, még egy útvonal-ellenőrzés a GPS és a nyomtatott térkép alapján. A román rész kétharmada magyarlakta területeken visz át, ezért bíztunk benne, hogy probléma esetén is találunk a nyelvünket értőt.

Meglepően simán haladtunk, az egyre nagyobb külső hideget leszámítva nem éreztünk semmit a vakmerőségünket firtatók aggodalmainak tárgyából, az utak éppen csak annyira voltak havasak, amennyi még bőven belefért a „nem veszélyes” kategóriába. Lassan, de biztosan haladtunk előre, óránként nagyjából hatvan-hetven kilométert megtéve. Olyan tájakon mentünk át Erdély ezen részén, amelyek mindenképpen megérnének egy – vagy több – nyári, napfényes kirándulást, sajnos éjszaka nem sokat láttunk mindebből. Néhol találkoztunk "drumuri blocate", azaz "útzár" táblákkal, olyankor kerültünk, szerencsére mindezt csak nagyon rövid szakaszokon. Érintettük Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és számos kisebb-nagyobb falut. A neheze Parajd után jött, ahol beértünk a Kárpátok dél-keleti részének sűrűjébe. Ekkor hajnalodott, a látási viszonyok minimálisak voltak a sötét és a havazás miatt. Azon a részen alig találkoztunk más autóval, amikor mégis jött egy szembe, nagyon óvatosan húzódtunk félre egymás elől, a szerpentin meredek, csúszós úttal kombinálva kellő visszatartó erőt jelent az órával való versengésben. Februárhoz képest korán, fél hat körül világosodott, nem gondoltam volna, hogy ennyit jelent keleti irányban a Budapesttől megtett távolság. Ez még akkor is korainak számít, hogyha hozzávesszük az egy órás időeltolódást. Igyekeztünk minél kevesebb időt az autón kívül tölteni, ugyanis szeles, -18 Celsius-fokos hidegben nem szívesen ácsorogtunk. Néhány óránként váltottuk egymást, amíg egyikünk vezetett, a másik pihent.

Reggelre értünk Gyergyószentmiklósra, ami állítólag egész Románia egyik leghidegebb városa. Éppen iskolába tartottak a diákok, láthatóan megszokták a zord éghajlatot. A következő hegyi szakasz egy olyan választóvonalat jelent, amit térképeken ugyan nem jelölnek, szemmel mégis jól látható, mivel átérve a hegygerincen megszűnnek a magyar nyelvű feliratok a boltok portáján, sőt, amikor beléptünk egy kocsmába teázni, senki nem értette mit beszélünk, vagy ha értették is, ezt nem mutatták. Harminc kilométerrel korábban még egymás hegyén-hátán láttuk a magyar táblákat, az utcán is magyar szót hallottunk és egy rövidke út után ez az egész megváltozott. Elhagytuk hát nemcsak a hivatalos, hanem a nemzetiségi magyar területet is.

Nem sok említésre méltó történt következő állomásunkig, sík területen, – szerencsére – napsütésben autóztunk egész délelőtt. Jászvásár (Iasi) a Moldáv határ előtti utolsó nagyobbacska város, az instrukciók szerint ott kellett az EU-s kiléptető papírokat intéznünk. Volna…, mert a vámhivatalnál némi tanácstalanságot követően rendkívül gyatra angoltudással közölték, majd a határon kapunk pecsétet. Ez mindössze húsz perces autózást jelent, hamar elértük az átkelőt, ami a Prut nevű folyócskával egyetemben kettévágja Sculeni települést. Nem volt probléma a kijutással, a román határőrök és vámosok nem kapkodós stílusban ugyan, de viszonylag hamar átengedtek. A meglepetés a moldávoknál várt ránk, ahol a vámügyintéző kisasszony „valami” hibát talált a kiviteli papírokban. Sajnos se kézzel, se lábbal nem tudta elmagyarázni, hogy mi is az a "valami", csak azt, hogy menjünk vissza a román oldalra a folyó túloldalára és az ottani kihelyezett vámügyintézővel egyeztessünk, mert ő tud segíteni. Enyhén emelkedő feszültséggel visszafordultunk, majd jött a következő kellemetlenség, minekután derék déli szomszédaink közölték, a termékek kiléptető papírjait lepecsételték, azaz elhagyta az Európai Unió területét, így vissza nem mehetünk román területre. Annyit sikerült megalkudnom velük, beszélek az átkelőnél lévő irodaházban az ügyintézővel, pár percre hadd álljunk meg. Ez megtörtént, ígéretet kaptam rá, hogy telefonál párat az érdekünkben és jelez nekem rövidesen. Kint már türelmetlenül toporogtak a határőrök, ugyan, hagyjuk már el az EU-t, mert semmi keresnivalónk ott.

Ismételten felhajtottunk a hídra, át a vadkeletre, ahol még meg sem álltunk, már siettek is tudtunk adni, hacsak nincsenek új papírjaink, gyorsan húzzuk el a csíkot. Ezen a ponton ajánlom a kedves olvasó figyelmébe Chevy Chase páratlan vígjátékát, az Európai vakációt, amelyben amerikai turistaként képtelen volt kihajtani a londoni, fordított irányú körforgalomból és csak mentek körbe-körbe. Második kanyarunkat követően a segítőkész irodista úriember jó hírrel szolgált, elindult egy teherautó a határra a célállomástól, hogy átvegye tőlünk az árut. Egyszeriben úgy éreztük, a nap is szebben sütne, ha már nem sötétedett volna erőteljesen. Nem volt más dolgunk, mint kivárni, amíg a kint dolgozó magyarok megteszik azt az 50-60 kilométert. Nos, ez kissé nehézkesebbre sikerült a vártnál, hiszen az ide-oda pingpongozás tovább tartott, hiába újságoltuk el a pozitív fejleményeket, a szabály az szabály – mutogatták -, és intették a "hajtson tovább"-ot. Persze az időt úgy húztuk, ahogy csak bírtuk, noha akkor kezdtünk kissé megijedni, amikor már segítőnket sem értük el személyesen és a telefonján sem. Végül a negyedik kanyarunknál mégis megérkezett a felmentő sereg, sőt, addigra a vámos hölgy egy új papírt is kinyomtatott, amivel a teherautósok átvehették az árut tőlünk.

Ez a határátkelős mutatvány délután kettőtől egészen este nyolcig tartott, fáradtan és fázósan nem volt igazán őszinte a mosolyunk. Szerettük volna hazafelé legalább részben ledolgozni a jelentős időveszteséget, ezért úgy döntöttünk, rövidítünk kicsit a távon, a térkép az ukrán határ mentén is mutatott egy útvonalat. Éjszaka értük el a legkritikusabb hegyi szakaszt, a szakadó hóesésben két órát is megtettünk más közlekedő jármű látványa nélkül. Valóban elbizonytalanító volt a meredek emelkedőn kipörgő kerekekkel próbálkozni, még a sík részen is legfeljebb harmincas, negyvenes tempót diktálhattunk. Kora reggel Nagybányánál már láttuk a képzeletbeli alagút végén a fényt. Nem sokkal később következett Szatmárnémeti, ami gyakorlatilag a magyar határon helyezkedik el. Igazi megkönnyebbülést átkelve itteni oldalra Csenger jelentett, majd Nyíregyházán fújtunk egy nagyot az aranyboltíves étteremben. Onnan már autópályán haladtunk Budapest felé, ami kora délutáni érkezést hozott.

Nem tértem ki a leírásban minden momentumra, való igaz, hogy időnként ott volt az a bizonyos zabszem – egy ilyen alkalommal a gyilkos-tó környékén az út fölé tornyosuló sziklapárkányról meginduló hógörgeteg zuhogott le körülöttünk -, de összességében az időjárás kegyes volt hozzánk, sokkal kegyesebb, mint azokhoz, akik az utakon lelték halálukat az elmúlt évek egyik legzordabb romániai telén. Mindenkinek azt ajánlom, csak teli tankkal, élelemmel, megbízható gépjárművel és nagyon komoly vezetői rutinnal induljon el télen abba az irányba.