Az elmúlt másfél évtizedben sokfelé jártam autóval, sok vidéket láttam abban a számos országban, ahol volt szerencsém megfordulni. Most úgy alakult, Moldova mellé tehetek pipát képzeletbeli listámon, miután megkerestek egy csarnoképítő cégtől, el tudnék-e juttatni kint dolgozó alkalmazottaiknak néhány alapanyagot. Örömmel mondtam igent, aki ismer, tudja rólam, mennyire szeretek vezetni, új utakat megismerni.
Sajnos a tervezett pénteki indulás idején Romániában tombolt a tél, szinte lehetetlen volt átjutni az ország keleti részére, a híradások szerint hat méteres hótorlaszok is kialakultak, a megrekedt autókból katasztrófavédelmi egységek mentették az embereket, többen halálra fagytak. Nem volt mit tenni, a megbízóval közösen úgy döntöttünk, néhány nappal elhalasztjuk az utat. A kényszerű várakozás idején folyamatosan figyeltem az internetes jelentéseket, tudakolódtam a külügyi információs telefonszámokon és kérdezgettem a kinti ismerőssel rendelkezőket. Végül keddre úgy tűnt, enyhül annyira a havazás és a hideg, hogy belevághassunk. Útitársnak édesapámat hívtam, mivel külföldi utakon régóta összeszokott páros vagyunk, megbízunk egymás vezetési képességeiben, nem okoz gondot a sofőr melletti alvás menet közben.
Este nyolc környékén indultunk Budapestről, a hőmérő ekkor -6 fokot mutatott. Autópályán hamar elértünk Debrecenig, majd országúton az ártándi határátkelőig. Addigra már -12-nél tanyázott a mutató, ráadásban erős széllel, ami nem igazán segítette a kinti komfortérzetet. Pénzváltás ezen az oldalon, tankolás – nagyjából tíz forinttal olcsóbban literenként – a túloldalon, még egy útvonal-ellenőrzés a GPS és a nyomtatott térkép alapján. A román rész kétharmada magyarlakta területeken visz át, ezért bíztunk benne, hogy probléma esetén is találunk a nyelvünket értőt.
Meglepően simán haladtunk, az egyre nagyobb külső hideget leszámítva nem éreztünk semmit a vakmerőségünket firtatók aggodalmainak tárgyából, az utak éppen csak annyira voltak havasak, amennyi még bőven belefért a „nem veszélyes” kategóriába. Lassan, de biztosan haladtunk előre, óránként nagyjából hatvan-hetven kilométert megtéve. Olyan tájakon mentünk át Erdély ezen részén, amelyek mindenképpen megérnének egy – vagy több – nyári, napfényes kirándulást, sajnos éjszaka nem sokat láttunk mindebből. Néhol találkoztunk "drumuri blocate", azaz "útzár" táblákkal, olyankor kerültünk, szerencsére mindezt csak nagyon rövid szakaszokon. Érintettük Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és számos kisebb-nagyobb falut. A neheze Parajd után jött, ahol beértünk a Kárpátok dél-keleti részének sűrűjébe. Ekkor hajnalodott, a látási viszonyok minimálisak voltak a sötét és a havazás miatt. Azon a részen alig találkoztunk más autóval, amikor mégis jött egy szembe, nagyon óvatosan húzódtunk félre egymás elől, a szerpentin meredek, csúszós úttal kombinálva kellő visszatartó erőt jelent az órával való versengésben. Februárhoz képest korán, fél hat körül világosodott, nem gondoltam volna, hogy ennyit jelent keleti irányban a Budapesttől megtett távolság. Ez még akkor is korainak számít, hogyha hozzávesszük az egy órás időeltolódást. Igyekeztünk minél kevesebb időt az autón kívül tölteni, ugyanis szeles, -18 Celsius-fokos hidegben nem szívesen ácsorogtunk. Néhány óránként váltottuk egymást, amíg egyikünk vezetett, a másik pihent.
Reggelre értünk Gyergyószentmiklósra, ami állítólag egész Románia egyik leghidegebb városa. Éppen iskolába tartottak a diákok, láthatóan megszokták a zord éghajlatot. A következő hegyi szakasz egy olyan választóvonalat jelent, amit térképeken ugyan nem jelölnek, szemmel mégis jól látható, mivel átérve a hegygerincen megszűnnek a magyar nyelvű feliratok a boltok portáján, sőt, amikor beléptünk egy kocsmába teázni, senki nem értette mit beszélünk, vagy ha értették is, ezt nem mutatták. Harminc kilométerrel korábban még egymás hegyén-hátán láttuk a magyar táblákat, az utcán is magyar szót hallottunk és egy rövidke út után ez az egész megváltozott. Elhagytuk hát nemcsak a hivatalos, hanem a nemzetiségi magyar területet is.
Nem sok említésre méltó történt következő állomásunkig, sík területen, – szerencsére – napsütésben autóztunk egész délelőtt. Jászvásár (Iasi) a Moldáv határ előtti utolsó nagyobbacska város, az instrukciók szerint ott kellett az EU-s kiléptető papírokat intéznünk. Volna…, mert a vámhivatalnál némi tanácstalanságot követően rendkívül gyatra angoltudással közölték, majd a határon kapunk pecsétet. Ez mindössze húsz perces autózást jelent, hamar elértük az átkelőt, ami a Prut nevű folyócskával egyetemben kettévágja Sculeni települést. Nem volt probléma a kijutással, a román határőrök és vámosok nem kapkodós stílusban ugyan, de viszonylag hamar átengedtek. A meglepetés a moldávoknál várt ránk, ahol a vámügyintéző kisasszony „valami” hibát talált a kiviteli papírokban. Sajnos se kézzel, se lábbal nem tudta elmagyarázni, hogy mi is az a "valami", csak azt, hogy menjünk vissza a román oldalra a folyó túloldalára és az ottani kihelyezett vámügyintézővel egyeztessünk, mert ő tud segíteni. Enyhén emelkedő feszültséggel visszafordultunk, majd jött a következő kellemetlenség, minekután derék déli szomszédaink közölték, a termékek kiléptető papírjait lepecsételték, azaz elhagyta az Európai Unió területét, így vissza nem mehetünk román területre. Annyit sikerült megalkudnom velük, beszélek az átkelőnél lévő irodaházban az ügyintézővel, pár percre hadd álljunk meg. Ez megtörtént, ígéretet kaptam rá, hogy telefonál párat az érdekünkben és jelez nekem rövidesen. Kint már türelmetlenül toporogtak a határőrök, ugyan, hagyjuk már el az EU-t, mert semmi keresnivalónk ott.
Ismételten felhajtottunk a hídra, át a vadkeletre, ahol még meg sem álltunk, már siettek is tudtunk adni, hacsak nincsenek új papírjaink, gyorsan húzzuk el a csíkot. Ezen a ponton ajánlom a kedves olvasó figyelmébe Chevy Chase páratlan vígjátékát, az Európai vakációt, amelyben amerikai turistaként képtelen volt kihajtani a londoni, fordított irányú körforgalomból és csak mentek körbe-körbe. Második kanyarunkat követően a segítőkész irodista úriember jó hírrel szolgált, elindult egy teherautó a határra a célállomástól, hogy átvegye tőlünk az árut. Egyszeriben úgy éreztük, a nap is szebben sütne, ha már nem sötétedett volna erőteljesen. Nem volt más dolgunk, mint kivárni, amíg a kint dolgozó magyarok megteszik azt az 50-60 kilométert. Nos, ez kissé nehézkesebbre sikerült a vártnál, hiszen az ide-oda pingpongozás tovább tartott, hiába újságoltuk el a pozitív fejleményeket, a szabály az szabály – mutogatták -, és intették a "hajtson tovább"-ot. Persze az időt úgy húztuk, ahogy csak bírtuk, noha akkor kezdtünk kissé megijedni, amikor már segítőnket sem értük el személyesen és a telefonján sem. Végül a negyedik kanyarunknál mégis megérkezett a felmentő sereg, sőt, addigra a vámos hölgy egy új papírt is kinyomtatott, amivel a teherautósok átvehették az árut tőlünk.
Ez a határátkelős mutatvány délután kettőtől egészen este nyolcig tartott, fáradtan és fázósan nem volt igazán őszinte a mosolyunk. Szerettük volna hazafelé legalább részben ledolgozni a jelentős időveszteséget, ezért úgy döntöttünk, rövidítünk kicsit a távon, a térkép az ukrán határ mentén is mutatott egy útvonalat. Éjszaka értük el a legkritikusabb hegyi szakaszt, a szakadó hóesésben két órát is megtettünk más közlekedő jármű látványa nélkül. Valóban elbizonytalanító volt a meredek emelkedőn kipörgő kerekekkel próbálkozni, még a sík részen is legfeljebb harmincas, negyvenes tempót diktálhattunk. Kora reggel Nagybányánál már láttuk a képzeletbeli alagút végén a fényt. Nem sokkal később következett Szatmárnémeti, ami gyakorlatilag a magyar határon helyezkedik el. Igazi megkönnyebbülést átkelve itteni oldalra Csenger jelentett, majd Nyíregyházán fújtunk egy nagyot az aranyboltíves étteremben. Onnan már autópályán haladtunk Budapest felé, ami kora délutáni érkezést hozott.
Nem tértem ki a leírásban minden momentumra, való igaz, hogy időnként ott volt az a bizonyos zabszem – egy ilyen alkalommal a gyilkos-tó környékén az út fölé tornyosuló sziklapárkányról meginduló hógörgeteg zuhogott le körülöttünk -, de összességében az időjárás kegyes volt hozzánk, sokkal kegyesebb, mint azokhoz, akik az utakon lelték halálukat az elmúlt évek egyik legzordabb romániai telén. Mindenkinek azt ajánlom, csak teli tankkal, élelemmel, megbízható gépjárművel és nagyon komoly vezetői rutinnal induljon el télen abba az irányba.
12 hozzászólás
Ez egy tanultságos cikk a téli utazásról és a határátlépésről.(ezt a pingpong játékot nyáron is játsszák, mert én akkor jártam meg) Szép útvonalat választottál, kár, hogy keveset lehetett látni. Üdv. István
Keveset, de tervezgetem, hogy nyáron ellátogatok Erdélybe a családdal együtt, a gyerekeknek (is) biztosan nagyon tetszene.
Köszönöm az olvasást!
Kedves Paco!
Mint gondolom tudod, én is a mai Romániából származom.Amikor ott éltem Moldávia még a SZ.U. tagköztársaságaként élte napjait.Így Chisinau-ba csak szovjet- körút alkalmával látogattam.Viszont a határincidensed, déja vu érzéseket váltott ki belőlem.Még nem voltunk uniósok (kb. 11 éve) a Máltai Szeretetszolgálat segélyszállítmányát vittem Erdélybe.( Látens hivatásos gk. vezető is vagyok és passzióból segítettem)Eltudom képzelni mit érezhettél(mert gondolom nem beszéled a román világnyelvet),- én anyanyelvi szinten-és mégis szívóztattak úgy bemenet,mint üresen vissza. Az írásod tetszett.Tanulságos.Grt.Z
Elhiszem, gondolom, akkoriban még nehézkesebb volt ez az egész. Utólag itthon azt kérdezte néhány ismerősöm, miért nem kentük meg őket. Ez így jól hangzik, ott azonban abban a szituációban a francnak hiányzott volna, hogy a hátamra ugorjanak néhányan.
Tudom, hogy onnan származol, talán egy esetleges ottani kirándulás alkalmával ki is kérném majd a tanácsaidat, ha nem bánod.
Kalandos út lehetett, ez még így is érezhető, hogy nem írtál le minden mozzanatot. Én is szeretek vezetni az utakon, de sosem jártam külföldön. Az ország területén bárhová elmennék, még GPS nélkül is, de egy ilyen útra még azzal sem mernék vállalkozni. Cikked jó "útmutató" és egyben elgondolkodtató is azoknak, akiknek nincs elég tapasztalata egy ilyen túrához.
Igen, valóban lehetne sorolni még egy ideig az érdekességeket, de nem szerettem volna drámázni és a lényeg, hogy minden jó, ha jó a vége.
Sokáig küzdöttem a GPS használata ellen évek óta, úgy voltam vele, jobban bízom a papírtérképekben és saját magamban, aztán tavaly januárban vettem egyet, amikor az osztrák-svájci határon egy kis faluba mentem. Akkor úgy gondoltam, itt az ideje, mert nem volt kedvem sokat tekeregni a hegyek között. Azóta bőven megszolgálta az árát amerre csak megfordultam külföldön, tényleg jól jött a segítsége. Sajnos az ünnepek előtt ellopták, hogy száradna le a keze az illető(k)nek.
Ó! Nem is GPS a hasznosságát vonom kétségbe, csak olyan jól ismerem kis hazánk útvonalait. Az biztos, hogy sokkal jobb, mint időnként megállni és a papír fölé hajolva silabizálni, éppen hol is tartunk. Nem beszélve, ha terelő útvonalra kényszerülünk. Ha már szóba került, Pesten nem sokat jártam autóval. Gyalog és tömegközlekedve ott is bárhová el tudok menni, de autóval egyszer sem sikerült. Akkor mindig elkeveredtem.


Azért szívesen olvasnám a történeted drámai változatát is. Vérrel, Drakulával, vérfarkassal fűszerezve. Mondjuk, a bosszantóbb részeknél egy-egy "vámost" meg is etethetnél velük.
Persze, határon belül valóban nem létszükséglet. Amíg nem volt és valahol vidéken keresgéltem egy utcát, mindig a buszmegállókban állókat zaklattam, vagy a benzinkutasokat
Igen, pontosan úgy volt, valamint jött néhány ufo és a jetiről sem szabad megfeledkezni. Bár tudnék rajzolni, micsoda képregény lehetne.
Kedves Dávid!
Amit nem írtál le, azt is el tudom képzelni. Mivel négy évig éltem a gyönyörű Erdélyben, csodálatos emlékeim maradtak. Aztán a 70-es években busszal látogattunk oda. Utálatos román idegenvezetőt kaptunk, aki a településeket románul közölte; ketten voltunk, akik ismertük a tájakat, mi mondtuk magyarul, hol járunk. Jól kitolt velünk, ahol lehetett strand zárva volt, egyik szállóhelyen nem volt a megrendelt vacsora, s mikor a Tordai hasadékhoz mentünk megnézni, annyi időt időzött út közben, hogy mire odaértünk, az is „bezárt”, ill. vagyis besötétedett és semmit se láttunk. Amikor a Gyilkos-tóhoz értünk, el akart mellette surranni, mi mondtuk a sofőrnek, hogy álljon meg.
A határállomáson pedig a jeges szélben kiszállítottak a buszból, úgy vizsgálták át, mi meg majd’ megfagytunk.
Ezért nem volt újság, hogy Titeket is körbejárattak, az is csak kitolás lehetett. Nem szeretik a magyarokat, s azt kimutatják.
„Kellemes” utatok lehetett.
Kata
Nahát, mik ki nem derülnek, nem is tudtam, hogy éltél arra. Nagymamám sokat élt a románoknál, de még jóval délebbre, egészen a bolgár határnál is laktak, az apja (a dédnagyapám) malomépítő mester volt, gyakran költözködtek.
El tudom hinni, hogy nincsenek valami gyönyörű emlékeid arról a buszos kirándulásról. Azért bízom benne, hogy bepótoltátok a rendszerváltás után.
Kedves Dávid!
Ebben a kánikulában kifejezetten hűsítő volt olvasni ezt a sok – sok havat, és hideget!
Gondolom, élesben nem volt annyira üdítő a dolog…
Kalandos történeted útvonalát is megnéztem, nem semmi az, amennyi utat megtettetek ilyen nagy télben!
Úgy látom, hogy mindent, amit elvállalsz, ugyanolyan gondosság és előrelátás jellemez, mint a "Napvilág"-os munkádat.
Judit
Köszönöm az olvasást
Igen, valóban igyekszem a lehetőségekhez képest minél előbbre és pontosabban tervezni. Aztán persze előfordulnak váratlan esetek, olyankor jön az improvizáció.